Váltás mobil nézetre
Howard_Pyle_small

momus.hu
És ismét Ruszalka, a harmadik. Csak emlékeztetőül: az első Metropolitan-közvetítés volt, a második ifjúsági előadás formájában került a Művészetek Palotájában publikum elé.

Pavla Vykopalová – Ruszalka Aleš Briscein

Herceg Jolana Fogašová  – Idegen hercegnő/Boszorkány

Peter Mikuláš – Vízimanó Lucie Silkenová

1. sellő Alžběta Poláčková

2. sellő Michaela Kapustová

3. sellő/Kukta Jiří Brückler – Vadász/Erdőőr

Cseh Filharmónia Énekkar, Brno

Budapesti Fesztiválzenekar, vez. Fischer Iván

 

Most pedig itt van a harmadik produkció, tisztán vagyis majdnem tisztán koncertszerű előadásban. A tanulságos előadáson bebizonyosodott, hogy koncertszerű és koncertszerű előadás között nagy különbségek lehetnek, s hogy a Színház gyakran felsorakozik a Zene mellé.

Sokadszor vetődik fel ugyanis a kérdés: van-e lételeme a koncertszerű operaelőadásnak? Magam eddig úgy gondoltam, hogy van, mert ez nem több annál, mint amikor otthon a nappali sötétjében CD-ről hallgatom az adott dalművet. De most rá kellett döbbenni, hogy ez eddig sem teljesen volt így. A koncertszerű előadás is tartalmaz (általában) némi teatralitást, ha csak annyit, hogy az adott szereplő gesztusokkal kíséri a cselekményt, ránéz a partnerére, olykor beszédes pillantásokkal kíséri a zenekari kíséretet.

Néhány éve pont a Budapest Fesztiválzenekar koncertjén fellépő Petra Lang késztetett elragadtatott csodálatra, aki az Istenek alkonya zárójelenetét tolmácsolta – eszközök nélkül, pusztán arcjátékkal – megdöbbentő drámaisággal.

A kérdés azért került ezúttal terítékre, mert ebben az előadásban előfordult olyan főszereplő, aki oly mértékben kívülállóként volt jelen az előadásban, amire egyszerűen nem emlékszem néhány évtizednyi „koncertszerű” múltamból. Külön pikantériája, hogy ezen közreműködő a mű címszereplője volt. Ruszalka alakítójának, Pavla Vykopalovának ráadásul a cselekmény szerint olyan jelenetben (a Herceggel folytatott II. felvonásbeli kettősében) is részt kell vennie, amiben egyetlen szót sem szólhat. Mint a MET-előadásban láttuk is, ezt a kényes színpadi szituációt még Renée Fleming sem tudta hibátlanul kivitelezni.

Pavla Vykopalová erre kísérletet sem tett, az említett jelenetben fel sem állt, érdeklődve böngészte a Bartók Béla Hangversenyterem erkélyeit, olykor hosszan szemlélte Fischer Iván vezénylését, de véletlenül sem vetett egy pillantást darabbéli partnerére, Aleš Brisceinre. Lehet, hogy ez a fajta permanens távolságtartás mást nem zavart, de számomra indokolatlanul elidegenítette főhősnőt. Annál is inkább, mert szólista partnerei nem ugyanígy gondolkodtak, bár ebben érezhetően nem volt egységesen „követendő taktika”, mindenki a saját elképzelései szerint „közlekedett” a pódiumon.

A másik véglet a Ježibaba és az Idegen hercegnő szerepét alakító Jolana Fogašová volt. Ő nem bírt a színpadi vénájával, mozgott, hadonászott a karjaival, táncolt, megragadta a Herceg kezét, stb. A többiek a két felfogás között helyezkedtek el.

A zenei megvalósítás sokkal egységesebbre sikeredett, bár kisebb kilengések itt is akadtak. Pavla Vykopalová Ruszalkája hangban alapjaiban meggyőzően közvetítette a szomorú sorsú sellőlány történetét, de a katarzis – számomra – elmaradt. Csalódást keltett Aleš Briscein sápadt fényű, kissé kontrolálatlan tenorja. Nemcsak a hangszín nemességét hiányolom, de a figura jellemábrázolása is felettébb szimpla volt.

Jolana Fogašová viszont biztosan hozta az ellenszenves Idegen hercegnőt. Mindig elgondolkodtat, hogy miért nem adott neki Dvořak nevet, s azt gondolom, hogy csak mint jelenség fontos, személyként nem. Fogašová erről nem így gondolkodott, igazi királynői figurát teremtett. Nem feltétlenül zenei okokat sejtek mögötte, hogy a Boszorkány szerepét is ráosztották, ugyanis a szólam érezhetően mély a mostanában már drámai szoprán szerepeket éneklő művésznőnek. Ugyanakkor igyekezett az Idegen hercegnőéhez hasonló figurát teremteni, Ježibabája a szokásosnál jóval gonoszabb és ellenszenvesebb lett.

A veterán Peter Mikuláš Vízi embere egy nagyszerű pálya minden erényét méltón közvetíti. A sok végszavazás miatt kevéssé vonzó szerepet igazán grandiózus előadásban, mély humánummal átitatva szólaltatta meg. Pompás egységet alkottak a sellők (Lucie Silkenová, Alžběta Poláčková és Michaela Kapustová), nagy énekes ígéretnek tűnik a Vadász és az Erdőőr kettős szerepében a fiatal Jiří Brückler.

Brnoi Filharmónia Énekkar közreműködése a nyúlfarknyi feladatban némileg luxusnak tűnt, de a szervezők – éppúgy, mint a szólisták esetében – nyilván az autentikus megszólalást tarthatták elsődlegesnek. Az előadás legbiztosabb pontjának ugyanakkor a dvořaki muzsika anyanyelvi tolmácsolásával a Budapesti Fesztiválzenekar bizonyult. Fischer Iván dirigensi tevékenysége elsősorban a zenekari folyamatok mintaszerű tolmácsolására irányult.