Váltás mobil nézetre
ruszalka_w

zene.blog.hu
Autóval voltam a Művészetek Palotájában, ezért nem ihattam az ingyensörből, pedig a Staropramen jóvoltából a Budapesti Fesztiválzenekar szezonzáró bérleti hangversenyén ilyen is járt a nagyérdeműnek, mégis, a következő írás olyan szerzőre utalhat, aki már nagyon nem szomjas, amikor megörökíti a benyomásait.

Szegény Antonín Dvorák (1841-1904) vajon megírja-e az operáit, ha tudja, hogy a hálátlan utókor elfelejti az összeset, hogy közel 100 évvel a halála után kezdjék újra felfedezni és világszerte játszani az összesen tízből csupán az egyiket.

A dolog nem lehet véletlen, ugyanis nagyon elkötelezett zenebarátnak kell lenni ahhoz, hogy valaki végigülje a Ruszalkát, ami hosszú, viszont a történéseit tekintve unalmas.

A cselekményt össze lehet sűríteni 2-3 mondatba, a sztorira koncentráló néző pedig a csintalankodva csúfolódó erdei tündérektől a Jezibaba “csuri-muri-fuk” varázslatán keresztül három óra alatt jut a letargia lépcsőjének legalsó fokára: a szerelmes herceg megkapja a biztos halált jelentő csókot és kileheli a lelkét, a boldogtalan sellő pedig örökre elmerül a tóban.

Nyista hepiend, de legalább megszenvedett érte.

Az első és a második felvonás közötti hétperces szünet kevés az inaktivitási ödéma megelőzésére, a második szünetben a kissé foghíjas nézőtér tovább ürült – ami nagyon nem szokás a Fesztiválzenekar eseményein.

Téved, aki azt gondolja, hogy ez egy rossz előadás volt.

Nagyon nem volt az!

Néhány hónapon belül másodszor örülhettem a Cseh Filharmónia kiváló énekkarának, akik januárban ugyanezen a deszkákon a poloveceket megszemélyesítve énekelték el Borogyin legnagyobb slágerét ésmost velük kiváló szólisták érkeztek Csehországból, illetve Szlovákiából. Az első felvonásban csak a kórus egy része ült a színpadon, a másodikban az egész, a harmadikban pedig a kulisszák mögött énekeltek egy keveset és nagyon jól szóltak.

Ami a szólistákat illeti, a saját szubjektív sorrendem: Jolana Fogašová, aki Ježibabát, a boszorkányt ÉS a hősszerelmes herceg fejét elcsavaró idegen hölgyet alakította egymaga. A hangja csodálatos, a játéka elbűvölő.

Az opera koncertszerű előadásához volt szerencsénk, sajnáltam is szegény énekeseket, hogy végig kellett ülniük a három órát egy kényelmetlen széken, szemben a közönséggel, ahol még az orrukat vagy a fülüket sem vakarhatják meg és nem volt túl sok énekelni valójuk.

Jolana nem csak jelen volt, hanem játszott is, pl. boszorkányként küldött ide-oda néhány olyan pillantást, aminek még játékból sem szerettem volna a célcsoportjába tartozni.

Játszani próbált Michaela Kapustová sellő, illetve kukta asszony is, de neki az éneklés sokkal jobban ment.

A többi szólista meg sem próbálkozott a játékkal, ők csak elénekelték a magukét, igaz azt nagyon szépen.

Különösen tetszett Pavla Vykopalová Ruszalkája, ugyanis a slágerré vált Dalt a holdhoz egyszerűen, tisztán, manír nélkül adta elő, ahogy mondjuk Renée Fleming vagy Anna Netrebko már az életben nem fogja tudni.

A magyar fordítás kivetítőkön jelent meg, onnan tudtam meg, hogy Ruszalka nem személy- vagy becenév, hanem sellőt jelent. Vajon etimológiailag mi köze lehet a ruszlihoz, ami ugyancsak vízben él, mielőtt üvegbe zárják…

Még egy gondolat a nyelvről: a Ruszalka cseh nyelven íródott, én pedig vagy 30 éve láttam a szlovák tévén egy olyan kabarét, ahol a műsorvezető magyar hangsúlyozással halandzsázott, a közönség meg a szemét törölgette és a térdét csapkodta a röhögéstől, annyira viccesen hangzott nekik a mi szép nyelvünk.

Eddig valahogy én sem úgy képzeltem egy szerelmes édelgést, hogy “szvirá tyi usta tajemstvi csinazsdví jazuk tvuj tyih” – de itt ez is elment.

A Ruszalkát sokfelé és sokféleképpen játsszák.

Találtam iszonyatos rendezéseket is, pl ezt a horror-szerűt, ahol élve kicsontozzák szegény sellőt, mely húsipari megmozdulást a munkadarab velőtrázó sikolyokkal illusztrál, vagy ijesztgetős meséset, amiben épp Peter Mikulás a Tóapó, mint itt a MÜPÁ-ban.

Ugyanakkor ebben az operában a legnagyobb élmény a zene.

A zene, ami nem csak kíséri a játékot, nem csak üres kötőanyag néhány jobban sikerült nagyária közé, hanem maga a főszereplő.

Igaza volt Fischer Ivánnak, amikor a koncertszerű előadás mellett döntött.

Én a Fesztiválzenekart általában túl jónak tartom ahhoz, hogy operát kísérjen, de itt nem a zenekari árokból hallatszó kíséretről volt szó, hanem főszerepről.

Szépen kidolgozott munkáról, amiben az igazán dvorákos részek mellett megjelent Wagner, Csajkovszkij és Richard Strauss, utóbbi inkább úgy, mint aki Dvorák operájából merítette azt az energiát, amivel megírta a Rózsalovagot, abból is az ezüst rózsa átadását.

Még ha nem is túl vidám a sztori, a Ruszalka igazi klasszikus mese és egy mese, különösen egy szláv mese nem szólhat hárfa nélkül.

Kézcsók Polónyi Ágnesnek a csodás hárfaszólókért.

 

Egyszóval: felemelő élmény volt ez a muzsika, nem az első Dvorák, amit a Fesztiválzenekartól volt szerencsém hallani és ha ez a szerencse velem marad, nemsoká újból élvezhetek velük nem is kevés Dvorákot, méghozzá Bruges-ben.

Vagy Brugge-ben.

Esetleg mindkét helyen.

:-)