Váltás mobil nézetre
DNO a Parsifallal a finisben

A Holland Opera (De Nederlandse Opera, DNO) vitathatatlanul nagyszabású eseménnyel zárja a szezont. Ötször jár körbe az óra mutatója, a zenekar pompásan szól, a hangok impozánsak. Mégis, az egészben van valami lomhán ünnepélyes. Amitől a már eleve hosszadalmas Parsifal még hosszabbra nyúlik.

A káprázatos budapesti operaház páholyaiban egy-egy kényelmes kanapé is található, hogy a tehetős operalátogató Richard Wagner műveinek hallgatása közben olykor megpihentethesse a fejét. A kanapéval szemben egy tükör is függ, ami mulatságos módon nem a színpadot, hanem a közönséget tükrözi vissza.

A Parsifal kedd délutáni-esti premierjén szerettem volna a Muziektheater helyett inkább Budapesten lenni. Főképp, mert Wagner végeláthatatlan jeleneteit könnyebben megemészthettem volna, de azért is, mert ebben a produkcióban egyáltalán nem szükséges folyton a színpadot nézni.

Félreértés ne essék: számomra is nyilvánvaló, hogy Wagner briliáns komponista. A Parsifal ezt éppen elég meggyőzően bizonyítja. A partitúra teljesen magába szívja az embert, bensőséges jeleneteken, lenyűgöző rituálékon és lélegzetelállító horizontokon vezeti végig a hallgatót.

Csakhogy – színházi szempontból a komponista fabatkát sem ér. Igaz, ő találta ki a „Gesamtkunst”-ot, de kérdéses, hogy ez valójában zenei, költői és színpadi tehetségének, vagy egyszerűen a hatalmas egójának a szülötte-e.

A librettói például igen csekély színpadi érzékről tanúskodnak. Vagy legalábbis a néző-hallgató iránti meglehetős kíméletlenségről. Amit Hollywoodban harminc másodperc alatt el tudnak mondani, az Wagnernél harminc percbe kerül. Ahelyett, hogy „Itt a dárda”, a harmadik felvonásban végtelen párbeszédet kell végighallgatnunk, mielőtt Parsifal végre továbbsántikál a következő jelenetbe, a dárdával meg a többivel.

Rossinival szólva: „Wagnernek szép pillanatai és rémes negyedórái vannak.”

A Parsifal ennek aztán a csúcsa, Gurnemanz véget nem érő elmélkedéseivel meg Parsifal és Kundry párbeszédeivel. Ami nem is teszi könnyen megrendezhetővé az operát.

Pierre Audi új rendezése láttán kétféle érzésem volt. Egyrészről Audi, a DNO igazgatója, Anish Kapoorral, a brit szobrásszal együttműködve, képes a zene titokzatos, epikus hangulatát nagyszerű színpadképekben megragadni. Az első két felvonásban gondolatébresztő képeket tálalnak föl a nézőnek, amelyek remekül illenek a zenéhez.

Másrészről rendezés tekintetében alig-alig történik valami. Az első felvonásban csak a levegőből aláhulló hattyú hoz egy kis lendületet a cselekménybe, a harmadikban azonban az egész szép lassan, de biztosan elvérzik. Parsifal, Kundry és Gurnemanz egy teljességgel elvont díszletben céltalanul tévelyegnek, mintha a bő négy óra eddig nem lett volna elég és még szívesen húznák az időt.

Az sem használ a produkciónak, hogy a csaknem az egész előadás meglehetős sötétben zajlik. Így aztán Audi a második felvonásban agyonüti a jelmeztervező Christof Hetzer ügyes munkáját: olyan kevés a fény, hogy a viráglányok gyönyörű jelmezei úgyszólván észrevehetetlenek. Csak a tapsnál derül ki, hogy valójában milyen szépen festettek.

Szerencsére a Concertgebouw zenekara több mint elegendő szépséggel szolgál kárpótlásként. Fischer Iván az elsőrangú muzsikusokkal kiegyenlített, szubtilis tolmácsolást nyújt. Véleményem szerint ugyan a zenekar néha szilárdabb támaszt is nyújthatna az énekeseknek, ugyanakkor Fischer kifinomult adagolásában van valami bűvöletes. Nem kell mindig hangoskodni.

A főszerepekre a DNO igazi nehéztüzérséget vetett be, bár itt-ott erősítésről is rebesgettek. Christopher Ventris hősiesen küldi át a termen a tenorját, Falk Struckmann fáradhatatlanul formálja Gurnemanzot robusztus, bronzos hangjával. Ezrek közül egy képes erre.

Petra Langnál jól meg kell fogózkodni a szék karfájában, mert a német mezzo néha úgy dühöng, mint egy orkán. Elvadult, intenzív Kundry-ábrázolása az est egyik fénypontja.

Alejandro Marco-Buhrmester erőteljes Amfortasként jelenik meg. érzéssel, drámaian énekel. Apját, Titurelt jó nagy hanggal teszi elénk Mihail Petrenko. Az orosz basszus énekli később Klingsort is, de ott nekem úgy tűnt, erőlködik.

Ha elmennek erre a Parsifalra, számítsanak rá, hogy olykor kicsit elbóbiskolnak. Mindemellett – zeneileg olyan pazar és pompás, hogy kár lenne kihagyni.

A Parsifal még július 8-áig hallható az amszterdami Muizektheaterban. A június 25-i előadást az Oosterparkban nagyképernyőn kivetítik. a június 30-i előadás a Radio 4 élőben közvetíti. Több információért keresse fel a DNO honlapját.

operamagazine.nl