Váltás mobil nézetre
131013_1387

freitag.de
Opernkritik Deutsche Erstaufführung im Konzerthaus Berlin

A most 84 éves Kertész Imre magyarul 1975-ben megjelent és sokáig agyonhallgatott, Sorstalanság című könyvének témája Auschwitz és Buchenwald. „A zsidó fiú, Köves Gyuri ártatlan elbeszélői hangja érzékelteti a deportálást az ismeretlenbe tett kirándulásként és az auschwitzi érkezést groteszk spektákulumként? Vagy az váltja ki furcsákodó megdöbbenésünket, hogy olyan készségesen kipróbálja a koncentrációs tábor logikáját? Mint valami jó tanuló, aki megpróbál a lehető legjobban teljesíteni? Vagy a hazaérkezés után az érdeklődő újságíró kérdéseire adott sokkoló válaszok teszik azzá? Azokra a kérdésekre, amelyeket mi is föltennénk a túlélőknek? ” mérlegeli a könyv egyik német kiadásának fülszövege, hogy mi az, amit a magyarok olyan kényelmetlennek éreznek ebben a könyvben, amelyért Kertész végül 2002-ben Nobel-díjat kapot. Valamivel összetettebben vizsgálja Nádas Péter a téma egészét, az évszázadok óta viláűgszerte elterjedt, mindennapos antiszemitizmus jelenségét, annak következményeivel, a terrorral, erőszakkal, megsemmisítéssel együtt; Párhuzamos történeteinek halk, szinte mellékesen elmondott, már-már észrevétlenül véget érőn elmesélt, egyes történeteivel, amelyek mindennemű didaktikus szándék és kommentár nélkül képesek az olvasóban libabőrt, megrendültséget és katarzist előidézni…

* * *

Művével Fischer Iván világhírű karmester az emlékezetünkbe idézi, hogy létezett jóval a holokauszt előtt is már a Monarchia magyar részében 600.000 zsidó, aki az emapncipációról 1867-ben elfogadott törvény értelmében teljes jogú állampolgárnak számított; a fentemlített 600 000 zsidónak mintegy fele magyar anyanyelvűnek tekintette magát, és vallási kötelékeinek megtartásával együtt – hallgatva a korszellem szavára, a gyors és sikeres asszimilációt tekintette céljának. (…) Körülbelül ugyanebben az időben, 1881-ben, a szomszédos Ukrajnában – a cári hatalom által legalábbis megtűrt – pogromhullám vette kezdetét, amely elől az ott honos zsidók főleg a Monarchia, illetve Németország területére menekültek. A magyar falvakban a koldusszegény, jiddisül beszélő, vallásos zsidók megjelenése társadalmi és kulturális feszültségeket váltott ki, a fővárosban pedig szárba szökkent a politikai antiszemitizmus” – írja a műsorismertetőben Dalos György. A Vörös Tehén, Fischer Iván ötven perces operája, amelynek németországi bemutatójára tegnap, a berlini Konzerthaus Werner-Otto-termében került sor, és amelyet szerzője groteszknek és lírainak nevez, egy „vérvád” ügyet, mond el. A 14 éves, keresztény parasztlány, Solymosi Eszter 1881 áprilisában nyomtalanul eltűnt az észak-magyarországi Tiszaeszláron. Szülei feljelentést tettek a helyi zsidók ellen, és azt állították, hogy azok a kis cselédlányt a zsinagógába csalták, és átvágták a torkát, hogy vérét vegyék. A vért pedig belesütötték a pészahra készülő kovásztalan kenyérbe, a maceszba.

Az őrület az volt a történetben, hogy egy Scharf Móric nevű fiatal zsidó fiú, akinek az apja is a vádlottak között volt, megerősítve a vádat, hamis vallomást tett. Valószínű, hogy manipulálták vagy zsarolták. Mindenesetre megtartották a tárgyalást, és mivel a vád alátámasztására nem volt bizonyíték, a vádlottakat fölmentették – az országban és persze nem csak az országon parázsló antiszemitizmus azonban föllángolt, ahogy azóta is sokszor, hiszen elég a legkisebb ok, hogy az antiszemiták megerősítve érezzék előítéletüket. Ez pedig Fischer számára valóban groteszknek tűnhet. De mi bírhat rá egy kamaszt, hogy úgy tegyen, ahogy Scharf Móric tett? Egyebek mellett ezt akarta megtudni A Vörös Tehenet komponáló Fischer Iván. A mű szövegét Krúdy Gyula és Kossuth Lajos szövegeiből állította össze, kiegészítve ezeket Parti Nagy Lajos verseivel. Zeneileg sokféle eszközt alkalmazott: a folklóron kívül hallottunk a Bach-passiókat idéző recitálást, Kossuth moralizáló, a Rajna kincse Erdájának jóslatára emlékeztető jelenésként tűnt fel, de hallhattuk Delibes Lakmé című operájából a híres csengettyűária ironikus variálását, kicsavarását. De mindezt a legkevsébé sem érezhettük irritálónak, zavarnak. Éppen ellenkezőleg! Az egész ettől lesz könnyed és színes, ami tökéletesen illik a Fischer által is megcélzott groteszk-lírai hangvételhez.

Az opera végén végtelen hosszúságú zakatolás szólt (cintányér és seprű), amely fölött buja zenekari hangzásszőnyeg terült el. Apa és fia ült stilizált vonatkupéban és utazott, amiről az ember óhatatlanul a deportációra asszociált. A képzettársítást megerősítette a hátsó színpadról előrefutó fiatal férfiak csoportja, akik fenyegetően léptek fel a két „kivándorlóval” szemben. A vér megfagyott az ereinkben.

Nagyon fiatal és nagyon szép emberek játszották, táncolták, énekelték Fischer Vörös Tehenét. Közreműködtek a Budapesti Fesztiválzenekar és a Berlini Konzerthausorchester művészei. Az érettebb előadók közül kiemelkedtek Sáfár Orsolya, Gyabronka József, Tóth János és Cser Krisztián.