Váltás mobil nézetre

Két igen nagy élményt jelentő koncertet hallhatott február első hétvégéjén Pécsett a Kodály Központ közönsége: a debreceni Kodály Filharmonikusokét, Somogyi-Tóth Dániel vezényletével, mely jó összehasonlítást kínált a pécsi zenekarral, és a Budapesti Fesztiválzenekarét, mely Takács-Nagy Gábor „kezei alól” igazi felejthetetlen varázslatként a világ legjobbjaival való összevetés lehetőségét jelentette. Előbbiben „döntetlen közeli” eredménynek, utóbbiban a „világszínvonal diadalának” lehettünk „fültanúi”.

Debreceni szimfonikus zenekar vélhetőleg első alkalommal szerepelt Pécsett február 2-án, amikor a Kodály Központban a 2011 őszétől a „Kodály Filharmonikusok Debrecen” nevet viselő zenekar adott koncertet, az együttest az év májusától vezető Somogyi-Tóth Dániel vezényletével.

Az épphogy csak harmincas évei elején járó ifjú karmestert egyébként már korábban is hallhatta a pécsi közönség a Pécsi Nemzeti Színház nagy sikerű Gianni Schicchi/Mario és a varázsló opera premier alkalmával, amikor nemcsak Puccini, de Vajda János operája kapcsán a kortárs zene terén való jártasságát is bizonyította a precíz ütéstechnikájú, mégis ihletett vezénylése alatt megszülető „zenei katarzisok” által. Tavaly pedig a Pannon Filharmonikusok a Homonnay Zsolt-Polyák Lilla házaspárral adott Valentin-napi koncertjén és a Pécsi Szimfonietta október 22-i Szekeres Adrienn-koncertjén bizonyította műfajok iránti nyitottságát. Mostani koncertjével azt is igazolta, hogy a szimfonikus koncertirodalom előadásának is hivatott ifjú mestere, aki együttesével egy zenekara tudását kellően reprezentáló műsorral jött Pécsre. /Azt azért legalább zárójelben jegyezzük meg, hogy ehhez remek alapot teremtett annak a Kocsár Balázsnak debreceni munkássága, aki jelenleg amellett, hogy a Budapesti Tavaszi Fesztivál zeneigazgatója a pécsi egyetem karmestere, tanára is./

Elsőként az idén 70 esztendős Dubrovay László /1943-/ a Liszt bicentenáriumra komponált és tavaly a debreceni zenekar által bemutatott „Tündérszép Ilona és Árgyélus királyfi” című szimfonikus költeményét adták elő, mely a láttató erejű „mesezene” kategóriáján messze túlmutató zenei ínyencségeket adott át a pécsi zenebarátoknak. A Dubrovaytól a Neumayer Károly vezette Pécsi Vasutas Koncertfúvós Zenekar koncertjeiről már megismert különleges rézfúvós glisszandókon és más szordinált (hangtompításos) effekteken túl ezúttal a vonósoktól, fafúvósoktól és az ütősöktől is rendkívül sok érdekes, a szokatlanságon túl „harmóniába összeálló” megoldást hallhattunk, de a legszembetűnőbb az volt, hogy a ’80-as évek végétől mindig is a zenetörténeti hagyományokra is visszatekintő és azokat saját zenei nyelvébe beolvasztó zeneszerző milyen gazdag, hagyományos értelemben is szép melodikus zenei anyagot alkotott. A 7 tételes szimfonikus (mese-) költemény során kétszer is kiemelt szerepet kapó keringő például akár Richard Strauss Rózsalovag-keringőinek is méltó párja lehetne, de a liszti koncepció mellett a magyar zene Kodályt követő tradícióit és a Debussy nevével fémjelzett impresszionizmus színeit is felfedezhettük az egyik legkiválóbb magyar szimfonikus zenekari hangszerelőként számon tartott Dubrovay László zenekari (hangszín-) palettáján. A debreceni Kodály Filharmonikusok kortárs darabhoz illő és kellő alázattal szólaltatták meg az épp az előbb vázolt összetettség révén cseppet sem könnyű művet, különösen remekeltek a rézfúvósok – főleg a harsonások –, de hallhattunk remek fafúvós teljesítményeket is például az első oboástól, klarinétostól és a piccolo fuvolistától is. A vonóskarból a hegedűsök precíz ritmikai játékukkal és az eltérő zenei anyagok magától értetődő „átkötése” révén emelkedtek ki, de mindegyik szólam igazán jól szólt, talán csak a bőgősök hangzása volt kissé „halványabb”. Somogyi-Tóth Dániel a fentebb jelzett precizitás mellett ezúttal azzal vetette észre magát, hogy mozdulatai a nagyobb zenei folyamatokat is jól előmozdították s nem csak „visszatükrözték”. Jegyezzük meg, hogy szokatlan, de nagyon jó ötlet volt, hogy a zenekar ülésrendjét úgy alakította ki, hogy szinte minden szólamon belül – a közönség felől nézve – balra helyezte a magasabb fekvésű hangszereket, jobbra pedig a mélyeket,s így sem borult fel a zenekari hangzásegyensúly, ami „zeneszerzői érdem” is.

A debreceni zenekar ezt követően Mendelssohn e-moll hegedűversenyében azt mutatta meg, hogy „kísérő feladatkörben” is egészen jó teljesítményre képesek, még egy olyan szuper-érzékeny zeneiségű muzsikussal való együttműködésben is, mint Baráti Kristóf, aki ezúttal is, akárcsak egy héttel korábban a Nemzeti Filharmonikusokkal előadott Brahms hegedűverseny esetében egészen finom agogikai megoldásokkal is élve nem könnyítette meg muzsikustársai dolgát, de a debreceni zenekar javára legyen mondva a „Nemzetiekkel” vetekvő, néha meghaladó rugalmasságot mutattak. Ez persze ismét csak karmesterük érdeme is, aki igyekezett Baráti frissen inspirált tempóválasztásai után is magával vinni zenekarát, ami ha nem is sikerült mindig maradéktalanul, maga a korrekció is nagy érdemnek számít muzsikus körökben. Ezúttal a hat bőgősre növelt mélyvonós-kar is remekelt, élükön a csellószólammal, mely különösen a fináléban mutatta meg egységesen szép tónusú játékát, de ismét jól szólták a fafúvósok is.

Baráti Kristóf a mű elején ugyan meglepett egy-két intonációs pontatlanságával, de a folytatásban kristálytiszta hangon szólaltatta meg Mendelssohn hegedűversenyét, melynek első tételében néhol még a kissé talán meglepő „bachi játékmódot” is felfedezhettük. A kadenciában aztán újabb meglepetésként olyan erőteljesen drámai hangon is megszólalt, melyet az egy héttel korábban „mendelssohnian nőies” karakterrel előadott Brahms hegedűverseny is elbírt volna. Összegészében azonban az első tétel mégis egy kicsit „visszafogottabb” volt, mint amit a mű „stílromantikája” feltétlen megkívánt volna, hiszen talán épp e tétel az, amely inkább előremutatva a romantika irányába elbírt volna egy kicsit nagyobb, szélsőségesebb dinamikai skálát is. A lassú tétel plasztikus szépségű szólójátéka után így a népszerű fináléra maradt ennek a „romantikus hevületnek” a felmutatása, mely azonban ezúttal is inkább a tempó, mint a dinamika vonalán történt, így végül is egy inkább a zenei múltra visszatekintő felfogású, inkább intellektuális, mint érzelmi alapú megközelítésben hallhattuk Mendelssohn hegedűversenyét. Így talán az sem csoda, ha netán a közönség néhány tagja, akárcsak jelen sorok írója hazatérve otthonába meghallgatta Joshua Bell etalonnak tekinthető előadásában a műnek ezt az aspektusát is felmutató felvételét. S talán az sem véletlen, hogy a közönség szűnni nem akaró tapsait Baráti Kristóf egy Bach-prelúdium egészen káprázatos, szinte romantikusan egyéni „vonásokat” is tartalmazó előadásával „köszönte meg”.

A debreceni Kodály Filharmonikusok pécsi Kodály Központbeli hangversenyük második felében Richard Strauss még ma is komoly nagyzenekari kihívásnak számító, 1896-ban Nietzsche filozófiai fő műve nyomán komponált „Imigyen szóla Zarathustra” című szimfonikus költeményét szólaltatták meg, igen jó színvonalú, ha nem is katartikus előadásban. /Jegyezzük meg, hogy Pécsett legutóbb 2002-ben hallhattuk a Zarathustrát egy Saint-Saëns-mű és Petrovics Emil 2. szimfóniájának ősbemutatója után a Hamar Zsolt vezényelte Pécsi Szimfonikusok előadásában, s bár az is igazán jó előadás volt, de szintén nem katartikus, aminek okát akárcsak ezúttal, akár a kortárs mű előadása megkívánta nagyobb felkészülésben is kereshetjük. Úgy látszik Richard Strausst leginkább saját művei közegében érdemes játszani, ahogy például Howard Williams tette./

Volt, aki ezúttal is szóvá tette, hogy egy ilyen nagyszabású mű tutti, azaz teljes zenekari megszólaltatásakor elegendő-e a Kodály Központ bensőségesen szép és jó akusztikája, amire azzal válaszoltam, hogy a most hallottnál nagyobbat is elbír a terem! Amivel arra utaltam, hogy a MÁV Szimfonikusok Csajkovszkij 5. szimfónia előadásánál magam is kevésnek éreztem a rendelkezésre álló teret, de például a legutóbbi PFZ-s Szkrjabin 3. szimfóniánál elegendőnek, úgyhogy a debreceniek – a „Csillagok háborújából” világszerte zenei körökön túl is ismert – indítása lehetett volna sokkal erőteljesebb, mert ezt nem csak az akusztika bírta volna el, de a műben betöltött szerepe miatti „zenei súlya” is megkívánta volna, annak ellenére, hogy a fokozást jól felépítette Somogyi-Tóth, azaz csak a kitűzött dinamikai „cél” nagyságával volt „baj”, szerintem és sokak szerint. Ettől függetlenül Strauss művének ragyogó hangszerelési színei remekül kijöttek, s a dinamikával sem volt baj, azon csak a megnövelt pódium-méret rontott kissé, ugyanis megint „hangvetőkön” kívülre kerültek az első hegedűsök, akiket így kissé elnyomtak már a fafúvósok is, s ez különösen a különben az egész estén remekül játszó koncertmester kulcsfontosságú hegedűszólójánál jelentett hátrányt, a szólam így keletkezett „hangzásaránytalanságai” mellett.

Ismét remekelt a teljes rézfúvóskar, melyben most a kürtök vitték a „prímet”, de jók voltak a trombitások és a harsona-tuba-sor is, a teljes fafúvós-gárda is egységesen, szépen szólt, s a vonóskar is jól bírta a nagy dinamikai kontrasztokból eredő hangzásbeli feladatokat, melyekből a finomabb árnyalatok is szépen „átjöttek”. /Itt jegyezzük meg zárójelben, hogy egy kis „pécsi vér” is van a debreceni zenekarban, hiszen az I. koncertmester Kardos Ildikó negyedszázada Pécsett kezdte tanári és zenekari muzsikusi pályáját, a 2. hegedűszólamot vezető Erdélyi Zoltán pedig a közelmúltban ment át a pécsi zenekartól Debrecenbe. /Somogyi-Tóth Dániel ezúttal még a Dubrovay műnél is jobban figyelt a nagy zenei folyamatok vezénylésére, s mozdulatai nyomán a debreceni zenekar igazi jó csapatként muzsikált, olyanként, amelyért akár nem csak „pulykakakas vásárlásért” mondhatjuk, vagy énekelhetjük, mi pécsiek is, hogy „Debrecenbe kéne menni”.

Ha már a debreceni zenekar teljesítményét a pécsiéhez mérhetőnek ítéltem, a Budapesti Fesztiválzenekarét immár másodszor a világ legjobbjaiéhoz hasonlíthatom csak, olyan kimagasló színvonalon muzsikáltak Takács-Nagy Gábor keze alatt február 4-én a Filharmónia Mester-bérletének Kodály Központbeli hangversenyén, melyet bizton életem 10 legjobb hangversenye közé sorolhatok, olyan végig, a koncert egészére(!) kiterjedő hihetetlen muzikalitással zenéltek a Fesztiválzenekar muzsikusai, akik együttesként is a felfedezés erejével ható produkciót adtak át. A „kulcs” a vezénylő karmester, Takács-Nagy Gábor személyiségében keresendő, aki mindegyik a koncerten szereplő művet, annak szinte minden egyes taktusát a lehető legalaposabban kidolgozta a Fesztiválzenekar erre a vélhetőleg igencsak sok többletmunkát igénylő feladatra jól láthatóan lelkesen vállalkozó muzsikusaival. S ez a profizmust „kísérő” lelkes együtt-muzsikálás volt az, ami az egész koncert legnagyobb erénye volt! Persze kellettek hozzá azok a zenei ötletek, gondolatok, melyek azt eredményezték, hogy nemcsak a Pécsett először felhangzó Mendelssohn műnél, de a koncert minden számánál úgy érezhettem, s a közönség egésze is, mintha még sosem hallotta volna Haydn, Cesar Franck, vagy Schumann műsoron szereplő darabjait eddig hitelesebben, még lemezen sem. Merthogy a koncert legalább 90 százaléka olyan tökéletességgel szólt, hogy lemezfelvételre lehetett volna venni.

Haydn G-dúr „Üstdobütés” szimfóniája már nyitótételének első taktusaitól olyan friss, de mégsem hajszolt tempóval szólalt meg, ami régizenei együtteseknek sajátja, de a natúr trombiták és kürtök hangzása is ilyen rekvizitum szimfonikus nagyzenekarok esetében, főleg ilyen remek megszólaltatás esetében. Ami pedig amint utóbb kiderült Takács-Nagy Gábor zseniális ötlete volt, hogy a haydni zenekar fafúvósait beültette a vonóskar első pultjai elé, akik így a Kodály Központ közismerten finomabb akusztikájába egészen káprázatos hangzást varázsoltak, s így még jobban kitűnt, hogy a Fesztiválzenekar két egészen kiváló oboistával és első fuvolással rendelkezik, akik Takács-Nagy apró inspirációs mozdulataira leheletfinom árnyalatokat is képesek voltak kihozni hangszerükből. De azért legyünk igazságosak és ismerjük el, hogy a második fuvolista és a két fagottos is bizonyították ragyogó kvalitásaikat a koncert többi műsorszámában is. A mű angol nyelvterületen az elnevezést is inspiráló „Meglepetés”-karakterében kulcsszerepet betöltő üstdobos teljesítményéről is csak felsőfokban beszélhetünk, s nemcsak a nevezetes második tételben, de például a sejthetően Takács-Nagy Gábor által is engedélyezetten szinte „sokkoló” megszólaltatásúra vett fináléban is. A vonóskar egységesen virtuóz és árnyalt hangzásképéből a prímhegedűszólam szinte érzékien szép hangzása és a „sokadik” pultban is az elsőével azonos, szinte szólisztikus virtuozitással játszó hegedülése emelkedett ki, de szépen szóltak a szekund-hegedűsök is és a brácsaszólam is, s már itt feltűnt a csellószólam egységesen szép hangzása is, mely a fesztiválosoknál megszokottan középre elhelyezett bőgősökkel egy igen ritka szép puha fénnyel szólt. Takács-Nagy Gábor ragyogóan emelte ki a tételek fő karaktervonásait, melyek közül különösen a Menüett kettős arculata, a „tenyeres-talpas” haydni humor mellett is hangot kapó rokokó kecsesség egyidejű felmutatása volt egészen megkapó, de a finálé káprázatos életvidámsága is messze zenén túli, emberi üzenetek hordozójává vált Takács-Nagy kezei alatt. Egy biztos, magam úgy éreztem, ha a Fesztiválzenekar előadását hallhatná a Pécsett iskolai keretek között koncertre járó mintegy 5 ezer ifjú diák, egy életre hívévé válnának nemcsak Haydn-mesternek,de a klasszikus komolyzenének is.

A koncert második száma egy csodálatos hangú hangszer pécsi bemutatóját is hozta, hiszen Mendelssohn 1832-ben komponált f-moll kettősversenyét klarinétra és a nevével ellentétben a klarinétcsaládhoz tartozó basszetkürtre írta, lévén, hogy a kor egyik Weber versenyműveit is inspiráló legnagyobb klarinétosának Heinrich Joseph Baermannak fia, Carl ennek volt mestere. Nos, amit ezen az estén hallhattunk e két hangszer együttjátékában a klarinétos Ács Ákos és a basszetkürtös Pápai Ákos jóvoltából az maga volt a zene által elérhető legnagyobb „kulturális orgazmus”, ha nem sértem meg ezzel a pécsi muzsikustól származó hasonlattal a hihetetlenül gazdag dinamikai és kifejezésbeli skálán játszó művészeket. A basszetkürt érzékien lágy, puha, mély „meleg” tónusa – mely épp ezzel különbözik a szintén különleges hangzású basszusklarinététól – csodálatosan vette körül a klarinét magasabb régióit, melyhez nemegyszer maga is nagyon szép felső regiszterrel járult hozzá. A szélső gyors tételek magával ragadó virtuozitása mellett a lassú tétel néhány egészen káprázatos finomságú dinamikával megszólaltatott közös „hangvarázsa” volt a mű előadásának, még e sorok leírásakor is hátborzongatóan felidéződő legkatartikusabb pillanata, melyhez a Fesztiválzenekar főként a 3. tételben egyenrangú partnerként csatlakozott. Csak sajnálhatjuk, hogy erre a fantasztikus hangszerpárosra nem készült később több mű, s csak Mozart és Richard Strauss operazenéiben hallhatjuk őket, ha van hozzá basszetkürt.

A következő meglepetést az hozta a Fesztiválzenekar Mester-bérleti koncertjének első felében, hogy az azt záró későromantikus remekművet, Cesar Franck 1885-ben komponált Szimfonikus variációk című művét milyen ragyogó és a koncert egészének addigi hangvételéhez igazodó előadásban „abszolválta” a Takács-Nagy Gábor vezette zenekar, mely létszámban alig bővülve tudott megfelelni a néhol nagyobb hangzásigénynek. De az igazat megvallva azzal a finomsággal varázsoltak el ezúttal is, amely főleg a vonóskar játékát jellemezte leginkább. Közülük ezúttal talán a csellószólam, s a zenekar egészen szép tónussal játszó szólógordonkása emelkedett ki, aki a zongorával közös kamarajátékával néhány pillanatra szinte Liszt A-dúr zongoraversenyét varázsolta elénk. De szépen szóltak ezúttal is a hegedűk – bár itt fordult elő először a koncerten, hogy hallottam egy-két nem maximálisan „átélt” halkabb hangot tőlük, ami más zenekar közepes teljesítményei között fel sem tűnt volna –, s a fafúvósok és a rezek is, főleg a kürtök, nagyon szép, plasztikus lágy tónusa is egy szinte éteri hangzásvilágba vezette el a közönséget.

A zongoraszólista Báll Dávid – aki a 2004-es szegedi Bartók-versenyen elért győzelme után 2005-ben a pécsi Liszt-versenyen megosztott 3. díjat kapott – azzal lepte meg az őt ismerő szakmai és talán az átlagközönséget is, hogy robusztus alkatát meghazudtolóan egészen finom, lágy hangzásokat és színeket varázsolt ki hangszeréből, ami amellett, hogy a mű megkívánta erőteljesebb dinamikát is magától értetődő természetességgel szólaltatta meg, az igazi, jelentős nagy művésszé érésnek is mércéje és sajátja. A Fesztiválzenekarban, s Takács-Nagy Gáborban pedig épp e finomságok kibontásában érzékeny, remek partnerre talált.

A Budapesti Fesztiválzenekar Kodály Központbeli egy hangversenyes „zenekari fesztiváljának” zárószáma, Schumann I. B-dúr „Tavaszi” szimfóniája is igazi felfedezésszámba menő zenei csemegéket tartalmazott! Például azt, hogy azt a határtalan életörömöt, amelyet a nyitótétel „Tavasza” sugároz egy átlagos méretű romantikus zenekarral is olyan hatalmas dinamikai fokozással lehet és kell „megépíteni”, ami akár Strauss Zarathustrájával azonos szinten szól. S itt nemcsak a végig remeklő trombitások „felállva fújására” gondolok, hanem a rézfúvós szólamok egységesen szép tónusból is cseppet sem „karcosan” csúcspontra jutó crescendójára, a vonósok „préselés mentesen” is erőtől duzzadó játékára, a fafúvósok finoman is jól hallhatóan játékos szólóira – melyekhez ezúttal a fuvola és az oboa mellé egy kiváló első klarinétos csatlakozott –, mindezek adták, hogy legszívesebben már az első tétel után tapsos brávózással fejeztem volna ki tetszésemet. Pedig még vissza volt a megkapóan költőire formált lassú tétel, az erőteljes építkezésű, de azért nem „túldémonizált” Scherzo, mely egy akkor még egészséges ember lidérces látomását idézte elénk, s az egészen felszabadító erejűen életvidám finálé, mellyel az egész koncert koronáját feltette a Budapesti Fesztiválzenekar, amely Takács-Nagy Gábor „láttató” és minden lényeges zenei folyamatot precízen és ihletetten átadó kezei alatt úgy muzsikált, ahogy az még egy a „világ legjobb zenekarai között” jegyzett együttestől is csak ritkán hallható. Úgyhogy eldöntöttem: a Takács-Nagy Gábor vezényelte Fesztiválzenekar bármelyik koncertjére, még a halottas ágyamról felkelve is elmennék.

eozinmagazin.hu