Váltás mobil nézetre
Brahms4 kicsi

Miután kézhez kaptam ezt a Brahms 4. szimfónia-felvételt, egy héten keresztül napi egy tétel meghallgatására kellett korlátoznom magamat. Ez a kedvenc Brahms-szimfóniám, mondhatnánk, hogy társam már kiskamaszkorom óta. Mivel a szokások rabja vagyok, általában a három kedvenc felvételemet váltogatom; Weingartnerrel, Furtwänglerrel és Széll-lel. Ha van bármi közös vonás ebben a három igen különböző felfogású karmesterben, valamint brit, német és amerikai zenekaraikban, akkor az Brahms, a bécsi zene nagy öregje utolsó, melankolikus megszólalásának magasztos, őszies hangulatú ábrázolása. (Washington Pos/Patrick Rucker)

Fischer Iván és a Budapesti Fesztiválzenekar erről az ábrázolásmódról hallani sem akar. Az őszi hangulat helyett hamisítatlan, csillapítatlan tragikumot kapunk. Ennek az értelmezésnek a mellbevágó és azonnali intimitása az, ami miatt apránként kellett fogyasztanom ahelyett, hogy lehúztam volna egy hajtásra. Zavarba ejtő tud lenni egy régi, jól ismert műnek ilyen merészen eredeti, csupasz feltárulkozása.

A szimfónia minden szinten határozottságot sugároz, a legapróbb motívumoktól kezdve egészen a nagystruktúrákig. A karakteres ívek kivételesen nyugodtak és kiegyensúlyozottak. A dallamok és a zenei szövet az ismétlések alkalmával kissé már más színben tűnnek fel, mintha jellemfejlődésen mentek volna keresztül. A legtöbbször rugalmas tempók soha nem tolakodók, sőt, kiszélesítik és humánussá alakítják a partitúrát.

A budapesti együttes fúvósainak szomorkás nyugtalansága tökéletes kontrasztban áll a vonósszekció vékony, hajlékony hangjával. Az andante harmincadik ütemétől a fúvósok panaszos története után a vonósok veszik fel a mese fonalát és együttérző vigaszt nyújtanak annyira kedvesen, hogy csak a legkőszívűbbek tudnak ellenállni. De szó sincs arról, hogy túl sokáig merülnénk el a gyönyörű hangokban. A hangsúly az éles kontúrokon, az érzelmi hitelességen, a közvetlenségen van.

A záró chaconne egyenesen ijesztő; ilyet még egyetlen felvételen sem hallottam. A közepén, a gyönyörű közjátékban a fuvolaszóló kétségbeesetten, céltalanul bolyong. Amikor ismét belép az egész zenekar, már semmi kétségünk nem marad a végkimenetelt illetően. A vég a görög tragédiákra jellemző kérlelhetetlenséggel közeleg.

Akárcsak a többi Brahms-lemezükön, Fischer és a magyarok még néhány pikáns fogással kedveskednek; Magyar táncokkal, csak hogy lássuk, hogy is kell ezt csinálni.

Visszasírom a Slatkin és Eschenbach közti időt, amikor Fischer itt volt velünk a washingtoni Nemzeti Szimfonikusok ideiglenes karmestereként.

Az eredeti cikk a Washington Postban jelent meg.