Váltás mobil nézetre
Daniil Trifonov© Alexander Ivanov

Csajkovszkij és Bruckner egy-egy művével zárta évadát a Budapesti Fesztiválzenekar, a műsort szokás szerint háromszor játszották. A karmester ezúttal Takács-Nagy Gábor volt, zongorán egy nagyon jó sajtójú fiatal orosz muzsikus játszott, figyelemre méltó versenyeredményekkel a háta mögött: a varsói Chopin-versenyen harmadik, a tel-avivi Rubinstein- és a moszkvai Csajkovszkij-versenyen első díjat kapott. A videómegosztó csatornán jócskán vannak felvételei, ezek alapján az átlagból kiemelkedő zongoristát vártunk. (papiruszportal.hu)

Nos, nem lett igazunk, Daniil Trifonov egy nagyon kellemes, a közönség számára fogyasztható zongoraversenyt játszott, három ráadással.
Csajkovszkij I., b-moll zongoraversenyének kezdő taktusait mindenki ismeri, kicsit hősies-pátoszos, kicsit érzelmes, de mindenképp megragadja a képzeletünket. Az op. 23-as mű előélete nem alakult szerencsésen, Nyikolaj Rubinstein a koncertet „tökéletesen értéktelennek, játszhatatlannak és közönségesnek” tartotta – írja Csajkovszkij. A zeneszerző visszavonta az ajánlást, Hans von Bülow neve került a kottába, a zongorista-karmester volt a bostoni, 1875. október 22-i bemutató szólistája, Csajkovszkij addigra néhány részt átdolgozott. Az 1875-ös oroszországi koncerteket érdekes módon Rubinstein vezényelte, később játszotta is a művet.
Daniil Trifonov a versenymű Desz-dúrt hangsúlyozó akkordjait mennydörgően játszotta, erőszakosan, azt hihette az ember, hogy a művésznek csak az erő számít. Trifonov sokszor nem vett tudomást arról, hogy a zene nemcsak szólóból áll, hanem közös munkából, nem egyszer gyorsabb tempót vett, nem figyelve a karmesterre (annál inkább arra, ő vajon hogyan mutat látványos gesztusaival a zongoránál). A II., Andantino semplice tétel hajszálnyival hamarabb jövő zongorabelépései mutatták, mennyire fontos is a szólóhangszer.


A zenekar csodálatosan szólt, rezdülésekkel, túlcsorduló érzelmekkel telve. Csodálatos nagybőgő-pizzicato után a kürtök az állandóságot, végtelenséget jelenítették meg az első tételben, kifejező volt a pontozott téma, sajnos a zongorán semmiféle cezúrát nem hallottunk. A lassú tételben Trifonov érzékenyen játszott, de a zenekar most is kifejezőbben szólalt meg, az oboa-, fuvolaszóló, a vonósok pizzicatói teremtették meg a hangulatot.
A záró rondó is inkább a zenekari minőségről szólt, a fafúvósok kicsit karcos, az ukrán néptánc ritmusát felhasználó zenei anyaghoz tökéletesen illeszkedő játéka, az édes-bús, elomló téma vonósok általi megszólaltatása igazolta a mű máig tartó sikerét.
Trifonov technikája tökéletes, ezt sok zongorista elmondhatja magáról. Tud erőteljes fortét, lágy pianót játszani, szépen, majdnem meggyőzően, de a zene nem csak a végletekből áll. A hangerő és a mondanivaló középtartománya, amiből azért a legtöbb van, szinte kiaknázatlan maradt, cezúrákat, apró dinamikai rezdüléseket alig éreztünk Trifonov előadásából.
Három ráadást hallottunk, Schumann Widmungjának Liszt-féle átiratával kezdte a sort Trifonov, a cezúrák teljes hiánya nélkül szólalt meg az érzékeny mű, semmiféle hullámzást nem tapasztaltunk az érzelmi skála megjelenítésében, a forte is egysíkúan dübörgött, a pontozott ritmusok túl élesek voltak ehhez a darabhoz. Aztán következett Johann Strauss A denevér nyitányának átirata, szemfényvesztően kiváló technikát igénylő az átirat, Trifonovnak nem is akadt ezzel gondja. Élvezetes a közönségnek ilyen zongorázást hallani, ahol tényleg a zongoratechnika az egyetlen, ugyanis a művész előadásában erre helyeződött a hangsúly, ami ebben az esetben nem volt zavaró, de a zenei megvalósítás itt is kevés volt. Végül Bach Gavotte-ja szólalt meg, átirat az E-dúr hegedűpartitából.


Míg a Csajkovszkij-zongoraverseny esetében szinte elég, ha a hangokat lejátsszák az előadók, addig Brucknernél ez nem így van. Hatalmas méretű szimfóniáit tolmácsolni kihívás, hiszen a zenei anyag nem mozdul meg anélkül, hogy alaposan ne ismerné a karmester, ne elemezné, ne gondolná át a formai – kisebb és nagyobb – egységeket, nem beszélve a dinamikai ívekről.
Bruckner rendszeresen átdolgozta szimfóniáit, a IV., mely 1881. február 20-án szólalt meg Hans Richter keze alatt először, a negyedik változat volt, a partitúra kiadása előtt is változtatott rajta a szerző. Természeti képek, szinte vallásos szakaszok, himnikus hangzásvilág egyaránt jellemzi a művet, Bruckner maga is vázolta az egyes szakaszok programját, lényegét.
Takács-Nagy Gábor és a Fesztiválzenekar csodálatos előadással ajándékozta meg a közönséget, Bruckner első dúr hangnemű szimfóniája úgy szólalt meg, hogy a mű szinte minden egyes mozzanatát csak csodálni tudtuk. Végigfeszült egy ív az Esz-dúr, a szerzőtől Romantikus melléknevet kapott szimfónián, a tételek egységbe kovácsoltan következtek egymás után, a hangszerszólók, zenekari csoportok hangzása eszményi volt.
A két nagyszabású mű keletkezése nagyon közeli, két zeneszerző érzésvilága jelenhetett meg a műsor-összeállítás jóvoltából. Érdemes volt a Fesztiválzenekart újra hallgatni, évadjuk most is nagyszerű műveket tartalmazott, kivételes tehetségű előadókkal találkozhattunk.