Váltás mobil nézetre
midnight-w

koncert.hu
Csütörtökön Óbudán jártunk az Old Buda megnyitóján, pénteken Tereskován a Gödörben, szombaton beugrottunk a Gozsdu Manó Klubba, vasárnap pedig a Midnight Music jóvoltából tettünk szert életre szóló élményre.

MIDNIGHT MUSIC

Ha valaki netán azt mondta volna vasárnap délután, hogy este könnyezni fogok a meghatottságtól, kinevetem. Hiszen „csak” a Fesztiválzenekar éjszakai projektjére indultam, immáron másodszor, mert előző alkalommal egyszerűen nem jutott eszembe, hogy nekem vasárnap éjjel még dolgom lehet a koncerttérben… Most már bánhatom ezt a kihagyott alkalmat, mert bármikor szívesen lemondok a vasárnap esti ejtőzésről, ha Fischer Ivánékról van szó. Mitől annyira jó a Midnight Music? Amit eddig is tudni lehetett róla, az az, hogy éjjel zenélnek és babzsákokon lehet henteregni közben. Plusz értékelik, ha bringával jön vki. Ez már magában is elég lenne. A bónusz az, hogy ezeket a bizonyos babzsákokat vasárnap este nemcsak a zenekar és a Millenáris lelátójának „rendesüléses” része között helyezték el, hanem a kör alakba elhelyezkedett zenekar székei közé is bekészítettek egyet-egyet. Ott ülhettél a hegedűs vagy a zongorista lábánál, ha akartál, olyan közelségből tapasztalva meg a zenét és a hangszeres játékot, amelyre egyszerűen nincs lehetőséged, hacsak nem zenészcsaládból származol. Ízületi okokból mi a lelátón foglaltunk helyet, viszont így az egész roppant színes és roppant élő színpadot be lehetett látni. Maxi szimpatikus volt, hogy Fischer Iván attól a perctől ott állt a dobogóján, amikor kinyitották a kapukat, és aktívan közreműködött abban, hogy mindenki helyet találjon magának. Rövid és szellemes konferanszai olyan művészről tanúskodnak, aki bár sokat tud a zenetörténelemről (is), ezzel azonban nem hivalkodik, viszont szeretné, ha olyanok is „beavatódnának” a dologba, akik eleddig nem sokat randiztak a komolyzenével. A humor pedig olyan beavatási eszköz, amely gyorsan és hosszú távra elkötelezetté teszi a delikvenst…A humornál ezen az estén csak egy erősebb jelenség létezett: a zene. Amikor felcsendültek Prokofjev zongoraversenyének (3.,C-dúr) első taktusai, lágyan, finoman, az annyira váratlan és gyönyörű volt, hogy kicsordultak a könnyeim. Azon az estén nem utoljára. A szép még az volt az egész történetben, hogy a zenészek is az „utcait” vették fel, így a vendég Alexander Toradze zongoraművész, Prokofjev-„szakértő” is kapucnis pulcsiban játszotta végig a darabot. Az egész színes volt és vidám és könnyed és boldog. Az igazi meglepetést azonban az Igor herceg című opera (Borogyin) – mint sokak számra kiderült – ismerős részletének előadása hozta, ugyanis a női kórus belépőjekor felpattant a zenészek lábainál helyet foglaló hölgyek egy része, akiket eleddig nyilván közönségnek néztünk, és bekapcsolódtak énekükkel az előadásba, majd, miután kicsodálkoztuk magunkat a dolgon (könnyezés including), felpattantak férfiak is, ezúttal a lelátón, elszórva, és ezzel megvolt a férfiszólam is (egészében a Cseh Filharmónia-énekkar Brnóból). Óriási volt. A szűnni nem akaró tapson, a hujogatáson és a dobogáson kívül az volt a gyönyörű a végén, hogy egymástól függetlenül, de előttem és mögöttem is összeölelkeztek az emberek, megköszönvén a másiknak, hogy ilyen élményben lehetett része. Kell még ehhez valami? Igen: a következő dátum, ami április 26.