Váltás mobil nézetre
_SA81759

A Fischer Iván vezényelte BFZ-koncerteket nem nevezném hagyományos hangversenyeknek. Titkos műsor, színpadi játék, szokatlan ráadás – ezek és hasonló poénok várnak ránk a zenekar koncertjein, kibővítve a zenehallgatás dimenzióját egy izgalmas tényezővel, a meglepetéssel. Az együttes február 6-i Müpás hangversenye a fantasztikus zenélés mellett épp a meglepetések miatt vált felejthetetlenné. (Elek Martin/Playliszt)

A hangverseny Weber Bűvös vadászának nyitányával kezdődött. A darabról való elképzelésében Fischer elrugaszkodott az előadói hagyományoktól. Ahelyett, hogy kiaknázta volna a zenében rejlő drámaiság lehetőségét, nagyon lassú tempót választott, és éneklővé, líraivá formálta a nyitányt. Ennek eredménye egy leheletfinoman végigszőtt, heroikusságot nélkülöző Bűvös vadász-nyitány lett, amely néhol – például a nagy C-dúr kitörés előtti résznél – már a túllassítás határát súrolta. Meglepetésként ért a kürtök szokatlan elhelyezkedése, ugyanis zenekari helyük helyett az első emeleti karzatról játszottak, mégpedig páronként a két szélre helyezve. Így egyrészt megvalósult a két-két kürt szólószakaszának térbeli hatása, másrészt a kiemeltség miatt a hangszerek telt, fényes hangja közvetlenebbül töltötte be a termet.

Ezt követően Brahms első, d-moll zongoraversenye hangzott el, melynek szólistájaként a görög származású pianista, Dimitris Sgouros lépett színpadra. A versenymű legelején Fischer fantasztikus vezénylése különösen figyelemre méltó volt. A tétel első ütemeiben a szokásostól eltérően nem metrizált, hanem kizárólag a tételkezdő és a dallami hangindításokat érzékeltette. Ez lehetővé tette számára a dallam koncentráltabb irányítását, amely így rendkívül energikusan és egységesen szólalt meg. Sgouros zongorázása bizonyos mértékig csalódást okozott. Vitathatatlan, hogy zongorahangja gazdag, kézügyessége kitűnő – a futamokat könnyedén vette, az oktávtrillák pregnánsan szólaltak meg. Ami viszont a dallamvezetést, a finomabb zenei megformálásokat illeti, játéka lapos volt. Már a legelső megszólalása is hangok puszta egymásutániságaként hatott, a 2. tétel szólószakaszai pedig az iránytalanság benyomását keltették. Ne hagyjuk szó nélkül, hogy a zárótétel ezzel szemben rendkívül energikusan szólalt meg a kezei alatt. A zenekar hangzása bámulatosan egységes és szép volt. A fúvósok között kiemelkedő teljesítményt nyújtottak a fuvolisták és az oboisták. Előbbiek figyelmet érdemeltek vibratójuk megfontolt, takarékos használata miatt, míg utóbbiak elképesztően szép hangszínükkel és természetes dallamformálásukkal tűntek ki.

A műsort záró Prokofjev: 5. szimfónia bámulatos előadásban szólalt meg. Ekkor volt a leginkább megfigyelhető a közös zenélés irigylésre méltó egységessége, a hangminőség rendkívülisége. Az első tétel érzékeny együttmuzsikálásától a 2. tétel groteszk karaktereinek kihangsúlyozásáig a zenekar mindent pazarul valósított meg. A 3. tétel Fischer-féle értelmezése remek. A tételkezdést – lassú mélyhang-mozgás, fölötte felfelé tartó tizenhatod triolák a hegedűn – úgy interpretálta, hogy a hegedűk dallamívéhez a basszushangok adtak lendületet, abból nyerték az energiájukat.

A nem várt meglepetés ezután következett. A szűnni nem akaró tapsnak engedelmeskedve a zenekar előadott egy ráadás-darabot. Egy gyönyörű szép, orosz nyelvű kórusművet. A zenészek felálltak, elővették a szólamanyagok mögé rejtett kóruskottát, Fischer karmesterből Fischer karnagy lett és a zenekar mély érzéssel elénekelte a művet. Rendkívül szimpatikus volt a gesztus.

Az eredeti cikk a Playliszt blogon jelent meg.