Váltás mobil nézetre
stefan englert

Stefan Englert több mint három éve költözött Budapestre Németországból, hogy a világ legjobbjai között számon tartott Budapesti Fesztiválzenekar ügyvezető igazgatója legyen. A filozófusként végzett, fiatalon a punkhoz is közel álló Englertet kérdeztük sikerről, Fischer Iván zeneigazgató szerepéről, rendszerváltásról, és arról, miért foglalkozik egy nagyjátékos komolyzenei szereplő szociális problémákkal. Szerző: Balkányi Nóra

hvg.hu: Nem hezitált, hogy Budapestre költözzön a családdal együtt?

Stefan Englert: Budapest az egyik leggyönyörűbb város a világon.

hvg.hu: Ez rendben van, de…

S. E.: Magyarországról és a magyarokról különösen jó véleménnyel vannak a németek. Nem felejtettük el, hogy a vasfüggöny leomlásának folyamatában Magyarország kulcsszerepetjátszott. Persze, kérdeztek a kollégáim, hogy biztosan ekkorát szeretnék-e váltani, például a Németországban megszokotthoz képest jóval szűkösebb költségvetés miatt.

hvg.hu: Nem beszélve tágabban a politikai és gazdasági helyzetről, nem?

S. E: Figyelembe kell venni, hogy ez az ország komoly átalakulás közepén jár.

hvg.hu: Hogyan érti pontosan?

S. E.: ‘89 előtt Magyarország a kreativitást és a vállalkozó szellemet nem támogató, zárt rendszerben működött – az átalakulás innen hosszú folyamat. A posztszovjet blokk országainak időt kell adni ahhoz, hogy az emberek fejében megtörténhessen a valódi váltás. Mikor fiatal voltam, Németország is zárt társadalom volt. Erre pontosan emlékszem. Harminc év egyszerűen kevés ilyen kérdésekben. ‘89 után nagyok voltak az elvárások, mindenki izgatott volt: Magyarország és Budapest volt az a hely, ahova el kellett látogatni.hvg.hu: A közbeszédben folyamatosan visszatér az „elmúlt x-évezés” – hogy mi minden nem történt meg a rendszerváltás óta, egyre nagyobb teret kapnak a szélsőséges ideológiák.

hvg.hu: Csak türelmesen kell várnunk?

S. E.: Ez az egész olyan, mint az inga, ami folytonosan leng az egyik oldaltól a másikig. Emberek húsz-harminc évig éltek egy társadalomban, ami a szabadságukat elvette, de biztonságos kereteket és egyszerű válaszokat adott. A mostani világ ezzel szemben borzasztó gyorsan változik. Ha kihúzzák a lábad alól a szőnyeget, elesel. A váltás mértékéhez képest nem telt még el sok idő. Ön a rendszerváltás körül születhetett, a szülei generációja még bőven megélték az előző rendszert, tehát az még önre is hatással van.

hvg.hu: Filozófusként végzett, hogyan került a komolyzene közelébe?

S. E.: Véletlenül. Egy kedves karmester barátom 1999-ben vezetett egy fesztivált, ő keresett meg, rögtön miután lediplomáztam. Doktorira kellett volna mennem, akkor tisztán láttam, hogy az akadémia az én irányom. A mai napig nagyon szeretem a filozófiát: az egyik legérdekesebb dolog, mikor egy könyv fölött két kreatív elme gondolatokat cserél, miközben a saját kicsi területüket valószínűleg – igazán mélyen – csak ők értik igazán. Ezt később a művészekkel közös munkában is megtaláltam. Ahogyan a filozófusok, a zenészek közül is sokan gondolkodnak a kereteken kívül. Fantasztikus élmény volt bekerülni a zene világába, egyszerűen benne ragadtam.

hvg.hu: Játszik valamin?

S. E.: Zongoráztam, de persze nem profiként. Hamar beláttam, hogy túl sok minden más érdekel. Nem az én világom a napi nyolc órás gyakorlás.

hvg.hu: Korábban azt mondta, fiatalon például a Pixies-t szerette. Hallgat könnyűzenét?

S. E.: Mostanában otthon már egyáltalán nem hallgatok semmilyen zenét (nevet). Próbálok minél több időt tölteni a gyerekeimmel, így a legtöbbet gyerekdalokat hallok. Kamaszként a punk is közel állt hozzám, érdekelt a szubkultúra, de sokat dolgoztam jazz zenészekkel is.

hvg.hu: A jazz- és komolyzenei munkák után 2011-ben, Rio de Janeiróban ajánlotta fel önnek Fischer Iván a BFZ vezetői posztját. Korábbról ismerték már egymást. Hogyan emlékszik vissza a felkérésre?

S. E.: Ivánnal Németországban találkoztunk először a kétezres években, de a zenekart a késő kilencvenes években hallottam játszani. Megfogott a BFZ egyedisége, ilyet tényleg nem hallani máshol. 2005 körül kezdtünk együtt dolgozni, később időről időre beszéltünk. 2011-ben nem is tudtam, hogy új vezetőt keresnek. Akkoriban született meg a kisfiam, ezzel voltam elfoglalva. A semmiből érkezett az email Ivántól, hogy találkozzunk – és történetesen mindketten turnén voltunk Dél-Amerikában. Így beszéltünk európaiként éppen Rióban. Csodás ajánlatot kaptam tőle, szakmailag nem volt kérdés, hogy vállaljam-e. Végül a családom is támogatott a döntésben, így 2011 decemberében már költöztünk is.

A teljes interjút a hvg.hu-n olvashatják el.