Váltás mobil nézetre

Britten: Noé bárkája / Budapesti Mahler-Ünnep MüPa

Nincs rossz sora nálunk Britten gyerekoperáinak: A kis kéményseprőt remek rendezésben láthattuk nemrég, és húsz éven belül most másodszor látható a felemelő, nagyszerű Noé bárkája is. KOLOZSI LÁSZLÓ KRITIKÁJA.

Benjamin Britten gyermekeknek írt darabjainak mindegyike, így ez is, közösségi mulatság. Nemcsak hallgatnivalót ígérnek ezek a könnyed, ugyanakkor csiklandósan kellemes, rafinált, a gyermekeknek kitalált viktoriánus mulatságok perverzitásától teljesen ment, mégis angolos, üde darabok, de bevezetnek a zene élvezetébe is. Megtaníttatják a gyermekekkel, hogyan épül föl egy zenekar előadása, mi a szerepe a karmesternek.

Rég élveztem annyira előadást, mint a Noé bárkájáét. A köröttem zengők altok és a csilingelő gyerekhangok is elbűvöltek, de mindezek felett a gyermekelőadók rátermettsége, a részben belőlük verbuvált zenekar összjátéka, a valóban játékká vált zenélés és a stilizált, csak a legfőbb motívumokra szorítkozó, mégis frappáns rendezés együttesen hatott.

Töredelmesen bevallom, én sem bírtam ki az előadást éneklés nélkül. Ezért a kritikához illendőnél kissé személyesebb hangvétel. Gondolkoztam is, miközben énekeltem, hogy ha én lépek be rosszul egyedül, és csak én énekelek hamisan a nézők közül, tehát én zavarom meg az előadást, akkor vajon magamon kell-e elvernem a port? Leírhatom-e, hogy rossz volt az előadás, ha magam is résztvevője voltam? Szerencsére a Noé bárkája olyan meghatóan derűs, mint egy angol gyermekdalocska a ragyogó tengeri napról. Csak az vethetne rá árnyékot, ha a feladatot a betanító túl komolyan venné, és nagyon szigorúan számon kérné a kottában írtakat. Philipp György és az együttes elő- és elkészítői azonban olyan légkört teremtettek, amelyben a gyerekek nem kötelességüknek, hanem a szórakozás részének érezhették a hangszerek megszólaltatását.

Ez a tulajdonképpen zenei szempontból is perfekt, felemelő produkció arra hajlamosít, hogy ne lássam olyan sötéten a jövőt: minden kulturális veszteség ellenére van kihez szólni az elkövetkezőkben is, és van mit mondani. Ennek az operaparódiának is csúfolható műnek az eredeti címe nem Noah’s Ark, mint vélnénk, hanem Noye’s Fludde: vízözönt emlegetnek a címben és a nevet is régiesen írják, elvégre a darab egy középkori misztériumjátékon alapul. Az énekelt szövegek Shakespeare-korabeliek, így azok előadása a bárd költészetében járatosoknak nem okoz nehézséget. A legérdekesebb, hogy minden operás vonása ellenére nem is az elsősorban az operákhoz, hanem sokkal inkább Bach kantátáihoz áll a legközelebb: Britten a helyi templomi közösségnek írta, rendszerint templomokban adják elő műkedvelő társulatok. Felépítése, szerkezete, de némely zenei vonása miatt is mondható, hogy rokona a kantátáknak (különösen a világi daraboknak): a közösen énekelt betétek hasonlatosak a kantáta korálokhoz, a drámai események dialógokban fejlődnek ki, nincs konfliktus, a dráma lefolyását az isteni rendelkezés határozza meg. A korálbetétek az anglikán egyházban ismert dalok, így a bevezető Úrjézus, gondolj rám is.

Akárcsak erre a betétre, a mű egészére is igaz, hogy pazar hangszerelésű: Britten gyerekdarabjai éppen az itt használt ötletek miatt különlegesek. A gazdag ütős apparátus részei például a vaskos falú, reggelihez használt bögrék is.

Benjamin Britten

Egy rövid és valóban vicces, a vízözönt a mi korunkba helyező bevezető után – melynek egyik főszereplőjeként már ekkor is kitűnt Rozmán Ábel, kitűnő klarinétosunk talpraesett, vagány, ugyanakkor rendkívüli zenei érzékkel rendelkező kisfia – zúg fel az említetett korál. És valóban, valahogy úgy, olyan erővel, ahogy egy Bach-mű – mondjuk a Tönet, ihr Pauken! Erschallet, Trompeten! – bevezetése.

Noé kissé mindig ittas feleségét jól adta a rendre csak fetrengő, álmosan merengő Bakos Kornélia. Cser Péter rendíthetetlen, komor Noé volt, aki nem sokat pöröl feleségével, teszi a dolgát, épít, állatokat verbuvál. Remek énekesek, de nem ők voltak az előadás legfontosabb szereplői, hanem a gyerekek: akik részt vettek a nézők betanításában is, majd oldalt állva, fehér köntösben, fejükön stilizált állatfejekkel, várták bebocsáttatásukat a ladikba. A Budapesti Énekes Iskola diákjai kiválóan, a nézők – Philipp György szép szavával élve: paraszt – kánonjától sem zavartatva adták elő az egyszerre játékos és megrendítő kórusrészleteket, menetközben kissé sután, de nagyon bájosan utánozva az állatok mozgását.

A háttérben, a képernyőn tombolt a vihar: az áriák és kórusbetétek betűi kavarogtak, majd kisütött a nap, miután megjelent a szivárvány – a Miféle csendben járnak ők áhítatos betéte közben – az előadás ege fölött.

És én úgy éreztem, hogy valóban felragyogott a nap: a megváltott világ első napja, a reményé. Vannak, lesznek, akik járnak majd operába, akiknek a zene nem a pár akkordos, dobos, gitáros könnyűzenét jelenti majd, akik felfigyelnek egy előadáson a zenekari játék részleteire is, akik tudnak partitúrát olvasni. Mert ezek a gyerekek – nemcsak azok, akik a színpadon voltak, hanem azok is, akik hallgatóként részt vettek az előadáson – elég könnyen el fognak jutni e Bach-parafrázistól Bachig. Meg tovább, a Figaro házasságáig.

Ha ünnep volt ez a performansz, azért volt az, mert a zenébe vetett hitet mélyítette el.