Váltás mobil nézetre
Korobejnyikov_w

café momus
Bár ezek az információk nem tartoznak a széles közönségre, érdekes lenne tudni, mikor tudta meg és vállalta el a hirtelen jött felkérést Andrej Korobejnyikov, mert Prokofjev 3. zongoraversenye nem az a darab, amit egy átlagos, nemzetközi szinten jegyzett zongoraszólista csak úgy leakaszt a szögről, ahogy szokás mondani: éjjel háromkor álmából fölkeltve is bármikor eljátszik

2014. január 28. Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Borogyin: Polovec táncok

Prokofjev: 3. zongoraverseny (C-dúr)

Csajkovszkij: 6. (Patetikus) szimfónia

Budapesti Fesztiválzenekar

Cseh Filharmónia Énekkara (karigazgató: Petr Fiala)

Andrej Korobejnyikov – zongora

Vez.: Fischer Iván

Mondjuk, a fiatal orosz zongorista semmilyen összefüggésben nem nevezhető átlagosnak. A koncerthez kapott ismertető szerint élete eddigi bő 27 éve alatt már vagy húsz hazai – Oroszországról lévén szó ne becsüljük le a „belföldi” jelzőt – vagy nemzetközi versenyt nyert meg(!), 19 évesen az „évtized legjobb muzsikusa” címmel végezte el a Csajkovszkij Konzervatóriumot, nem is folytatnám a sort, ez eléggé beszédes így is. A hangversenyen igazolta múltját, rendkívüli magabiztossággal játszotta ezt a technikailag igen nehéz művet, rendkívüli billentéskultúrájával elképesztő (hang)színskálát mutatott be, muzikalitását csak azért nem dicsérem az egekig, mert azt igazán csak a ráadásként elhangzott Beethoven bagatellben tudhatta megcsillogtatni. Megjegyzendő, ezt zseniális érzékkel választotta ki, mert bármily távol is áll a két szerző egymástól, a lehetőségekhez képest igen hasonló karakterű művekről van szó, így egyszerre volt rokonságban és ellentétben a versenymű és a bagatell karaktere.

A nálunk kevésbé ismert zongoraversenyt két népszerűbb kompozíció foglalta keretbe. A hangverseny nyitányaként felcsendült Polovec táncokban a Cseh Filharmónia Kórusa működött közre. Csak feltételezni tudom az együttes kiválasztásának okaként a szláv anyanyelvet, mert ugyan a nőikaruk valóban szép, nem túlvibrált, egységes és dús hangzást produkált, a férfi szólamok vékonynak tűntek, ezt látható lelkességük sem tudta pótolni, ennél a hangzásnál bármelyik honi profi kórus többet tudott volna nyújtani.

Érdekes módon a Csajkovszkij szimfóniában az odáig kifogástalan zenekar bemutatott egy-két apró bakit (nem egyszerre megszólaló akkordok, a vonós szólamokban intonációs bizonytalanság), de mivel ezek olyan apróságok, melyeket legfeljebb egy lemezfelvétel esetén a zenei rendező tenne szóvá, így könnyen túllépett rajta az ember. Sajnos a szimfónia felfogása már zavaróbb volt. Fischer Iván túl nagy súlyt fektetett az apró részletek gyönyörű bemutatására, így szó szerint nem látszott a fától az erdő. Az volt a hallgató érzése, hogy inkább az intellektusra kíván hatni, mint az érzelmekre, és ez egy „patetikus” melléknévre hallgató kompozíció esetében nem kifejezetten szerencsés. A mű felépítése miatt az egyes tételekben ez egyre feltűnőbb volt. Az elsőben még kifejezetten jól estek a váltások, formahatárok előtti szépen kicsengetett vonós akkordok, de a másodikban az „5/4-es keringőben”, már hiányzott a franciás elegancia, a harmadik indulója lassú is volt, emiatt a tétel nem állt össze, nem volt igazán csúcspont, és így a negyedik tétel nem lehetett mindennek elég erős kontrasztja – a zárótétel depresszív szomorúsága, csak ekkor érvényesülhetne igazán.

Nem volt ez rossz előadás egyáltalán, de a koncert mindenképp a zongorista remek beugrásáról marad emlékezetes.