Váltás mobil nézetre
Imogen Cooper

Zenehallgatóként az ember nem sok mindent ismer, ami nagyobb örömet jelentene, mint azt hallgatni, ahogy a Budapesti Fesztiválzenekar a családfő, Fischer Iván vezetésével játszik. És e még nagyobb örömök közé tartozhat bizonyára az, amikor valaki a Budapesti Fesztiválzenekarban játszik a családfő, Fischer Iván vezényletével. Elég egy pillantást vetni a zenekari tagok mosolyára. Fischer azonban nem hagyja, hogy zenekara üljön a babérjain, új kihívások elé állítja és fejleszti őket. Beethoven 1. zongoraversenyének előadásakor ez úgy nézett ki, hogy ismét szokatlan döntést hozott, megváltoztatva az ülésrendet: a fafúvósokat félkörben helyezte el a pódiumon. Az ülésrend átrendezésének köszönhetően fülünk az egyes hangszerekre fókuszálhatott, észrevehettük kis duettjeiket az őket körülvevő vonósokkal. (Neil Fisher *****)

Sem Fischert sem szólistáját, Imogen Coopert nem vonzotta, hogy egyik vagy másik hangot kiemelje, izmos, erőteljes játék jellemezte előadásukat, amely a szüntelen meglepetés roppant kellemes állapotában tartotta a hallgatót. A meglehetősen derűs Cooper pedig a zenekart lepte meg azzal, hogy a hosszabb Beethoven kadenciát – ezt az izgalmas kis zenei hullámvasútszerűséget – játszotta. A leginkább a rondó-fináléban volt  elemében, amely úgy robbant elő az ujjai alól, mintha csak valami égi hatalom gyakorolna uralmat a hangok felett.

A hangverseny többi része magyar volt: Dohnányi Ernő életteli Szimfonikus percek című darabja, amely emlékeztet ugyan valamelyest egy Richard Strauss-szimfonikus költeményre, ám tele van népies ízekkel. Dohnányi élvezetes bensőségességgel ír a fafúvósokra és a vonósokra és érett korálokat csal ki a rezekből, ami zenéjének stiláris gazdagságot és személyességet ad.

Bartók zenekari Concertója más régiókba vitte a hallgatót. A Concertót tekinthetjük mutatós remekműnek, Fischer azonban  megtalálta Bartók egyik legutolsó művének belső ragyogását; ez az előadás heves, egyszersmind fenyegető leírása volt az ember halandó voltának. Az amerikai színekben gazdag, életigenlő fináléban, (amelynek feszültségét még az ütőhangszeres hibája sem vette el) , a  zeneszerző egymás után hagyja el szülőhazája emlékeit.