Váltás mobil nézetre
Bruckner-220x130

Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Budapesti Fesztiválzenekar
Kiss Noémi, Schöck Atala, Megyesi Zoltán, Peter Harvey (ének)
Vezényel: Fischer Iván

J. S. BACH: „Herr, gehe nicht ins Gericht mit deinem Knecht” – kantáta, BWV 105
BRUCKNER: VII. (E-dúr) szimfónia

Sokszor volt róla szó, hogy miért nem szeretjük kisded írásainkat koncertkritikának becézni. Talán nem is lenne érdemes újra visszatérni rá, ha nem verné fejünkbe olyan kíméletlenül egy-egy élmény, hogy mennyire szubjektív műfaj is ez az egész.

Néhány objektív tényt is mondhatnánk persze, de ezek – mint például egy-egy hanghiba, vagy gikszer – többnyire teljesen lényegtelenek. Minden egyéb már arról szól, hogy az adott mű, vagy előadás tud-e valami személyeset mondani nekem. Azt, hogy másnak mit mondhat, igazából megbecsülni sincs esélyem, hiszen nagyon jól tudom, hogy például Bruckner befogadásához milyen tanulási, fejlődési, érési (satöbbi) szakaszokon kellett nekem magamnak keresztülmennem. Igen, Brucknerért még nemrégiben is meg kellett szenvednem.

Szokták idézni Hanslick véleményét, egy kis szánakozással, mint a „megbukott” zenekritikák mintapéldányát, de tárgyszerűen fogalmazott cáfolatot soha nem szoktak mellékelni – bizonyára nem véletlenül:

„Mint minden Bruckner-mű, az E-dúr szimfónia is tartalmaz zseniális inspirációt, érdekes, sőt tetszetős szakaszokat – itt hat, ott nyolc ütemet. De a felvillanások között csak a végtelen sötétség, unalom és lázas túlhevültség terül el.”

Akár én is mondhattam volna – nem is olyan nagyon-nagyon régen.

Racionális érvekkel most sem tudom cáfolni Hanslick gonoszkodó megjegyzését, de hát engem sem ilyesmi változtatott meg, hanem egy-két releváns előadás. Például Jochum DVD-n kiadott Hetedikje, amiről anno írtam is, de azóta hozzájutottam Celibidache összegyűjtött felvételeihez is.

Talán ez volt a fordulópont. Persze, Heiner Lajos barátom gonoszkodó megjegyzései (a „Milyen zenét hallgatsz most?” fórumban) nem igazságtalanok, Celibidache tényleg nagyon lassú, mégis éppen az ő „lényegre törő” alapossága mutatta meg azokat a kicsiny részleteket, amelyek végre megvilágították a nagy és hosszú formákat is. (No lám, ez a mondat is elég homályosra sikerült, úgy látszik, tényleg nehéz tárgyszerűen leírni egy-egy interpretáció hatásmechanizmusát…)

Mindenesetre azóta egészen másképp hallgatok Brucknert, ráadásul sokszor. Nos, ennyit az objektív kritikáról – régen talán el sem mentem volna egy Bruckner-koncertre, ma viszont nagy várakozásokkal. Különösen azért, mert ismerem azt az affinitást és felkészültséget, amit a Fesztiválzenekar és Fischer a posztromantikus német szimfonikus repertoárral szemben tanúsítani szokott.

De a koncert első félidejében egy másik korszak! A Fesztiválzenekar újabban nagyon komoly erőket koncentrál arra, hogy repertoárjukat a barokkig kibővítsék. A natúr rézfúvós hangszerek használatáról már írtam, de tudok róla, hogy a zenekaron belül kialakítottak egy teljes barokk kamaraegyüttest. Fischer sem először találkozik a régizenével, egyetemi évei alatt hivatásszerűen is foglalkozott a korabeli előadási gyakorlattal. (Nem tudom, emlékszik még valaki rajtam kívül arra a Monteverdi Vespróra, amit valamikor 78–79 környékén vezényelt a Magyar Tudományos Akadémia Kongresszusi Termében?)

A BWV 105-ös kantátához felsorakozott a Fesztiválzenekar Barokk Kamaraegyüttese, Fischer Iván pedig a csembaló mellől irányította az előadást. Szépen, de az élmény nem volt maradéktalan. A hiányérzet nehezen definiálható, a muzsikusok gondosan és szépen játszottak, a szólisták pedig egészen kiválók voltak. Schöck Atalát kellene külön is kiemelnem, Megyesi Zoltán pedig, ahányszor hallom, egyre jobban tetszik, s panaszunk nem lehet Kiss Noémi és Peter Harvey teljesítményére sem (sőt).

Valahogy mégis az énekszólam tűnt problematikusnak.

Az, hogy a négy szólista énekelt minden tételt (a korálokat is), valóban plasztikus és virtuóz előadást eredményezett, de ez az előny jelentéktelen a veszteséghez képest. Ha a korál nem népének, ha nincs a szólóval szembeállított tömeg, akkor nincs elegendő kontraszt, nincs dinamika és nincs dráma.

A probléma ismerős!

A műsorfüzet szerint ugyanis: „…elsősorban angol historikus előadók érvelnek amellett, hogy szólamonként mindössze egy-egy énekes szólaltathatta meg adott esetben például a passiók áriáit és kórustételeit is.”

Úgy gondolom, hogy ez az „elsősorban angol historikus előadók” főleg Paul McCreesh, és habár minden tiszteletem az övé, maga Johann Sebastian Bach másképp vélekedett: „Minden musicalis chorushoz legkevesebb 3 sopranista, 3 altista, 3 tenorista s ugyanannyi bassista tartozik…”

Azt hiszem, egy korhű interpretációnak nem lehet célja az, hogy egy szerző korának nyomorúságait és lehetetlenségeit is reprodukálja. Ha egyáltalán lehetséges, akkor inkább a szerzői szándékokat kellene tiszteletben tartani.

Ahány fővel nagyobb zenekar jött be a második félidőre, annál nagyobbat is szólt, és itt nem feltétlenül csak a hangerőre gondolok. A Bruckner-szimfónia elevenebb, élettelibb volt, és egyszeriben megszólalt az, ami miatt odamentünk. Sokatmondó az a tény, hogy például a Celibidache-féle felvétellel összevetve az Adagio tétel nagyságrendekkel volt gyorsabb. Ez mondjuk nem meglepetés, de az igen, hogy ezzel együtt is nagyobb lélegzetű, patetikusabb tudott lenni. Ha valaki csak meséli, nem biztos, hogy elhiszem, milyen sokat számított, hogy a lassú tétel szólójához a tuba átköltözött a baloldalra, a Wagner-tubák közé. Tiszta intonáció és bátor, dinamikus hangerő, gondos kidolgozottság és nagyvonalú lendület együtt. Nagy muzsikálás volt…

Az eddig sem volt kérdés, hogy a Fesztiválzenekar nagyon magas színvonalat képvisel, de most már az sem, hogy én milyen viszonyban vagyok Brucknerrel.

Azt mondják, az igazi művészet megváltoztatja az embert.

Én más emberként mentem haza.

Ez a szubjektív megállapítás nem tipikus kritikai ítélet, mégis, a koncert legfontosabb tanulsága. Legyen hát elegendő.

momus.hu