Váltás mobil nézetre
Reinhard-Göbel

Október 1-én, szombaton mutatkozott be a közönségnek a Fesztiválzenekar eredeti hangszereken játszó barokk zenei együttese. Az Olasz Intézetben rendezettt koncert karmestere a világhírű régizenei együttest, az Ensemble Musica Antiqua Kölnt 1973-ban megalapító és 33 éven át koncertmesterként vezető Reinhard Göbel volt, aki az izgalmas műsort a Bach család zenéjéből állította össze.

A műsort a “nagy” Bach, Johann Sebastian 3.(D-dúr) zenekari szvitje nyitotta meg, majd Wilhelm Friedemann Bach d-moll Adagiója és fúgája hangzott el. A szünet előtti utolsó számként Johann Christian Bach “La tempesta” című kantátáját hallhatta a közönség a kiváló argentin kontratenor, Franco Fagioli szólójával. A kantáta autentikus, barokk gesztikával és mozgással kísért előadását a barokk előadásmód nemzetközi szaktekintélye, a belga Sigrid T’Hooft tanította be.

A koncert második részét Johann Christoph Friedrich Bach d-moll szimfóniája nyitotta, majd a kor elsőszámú “Originalgenie”-jének tartott Carl Philipp Emanuel Bach két szimfóniája hangzott el.
A Fesztiválzenekar barokk zenei együttese az évad során még egy alkalommal hallható: a 2012. április 28-i koncertet szintén Reinhard Göbel vezényli.

Lehotka Ildikó írása “Öt Bach” címmel a Papíruszportál internetes honlapon:

Október 1-jén mutatkozott be a közönségnek a Fesztiválzenekar eredeti hangszereken játszó barokk zenei együttese. Az Olasz Intézetben megtartott koncert karmestere az ismert régizenei együttest, az Ensemble Musica Antiqua Kölnt 1973-ban megalapító és 33 éven át koncertmesterként vezető Reinhard Göbel volt. A műsor-összeállítás izgalmasnak ígérkezett, a Bach család zenéjéből összeállított program egyetlen mű kivételével nem, vagy alig játszott darabokat tartalmazott, egy zenekari szvit, egy adagio és fúga, egy kantáta, végül három szimfónia hangzott el.

A barokk korszakból nyíló, bécsi klasszikáig átvezető korszak zenéje jószerivel ismeretlen, hiszen a nagy Bach és Haydn, Mozart árnyékéban maradtak, a három szimfóniát hallva azonban elgondolkodhatott a hallgató, miért nem játsszák ezeket a viszonylag rövid darabokat, zenei anyaguk és kompozíciós megoldásaik nagyon jók.

A koncert szimfóniákat felsorakoztató második része Johann Christoph Friedrich Bach d-moll szimfóniájával indult. A zeneszerző Bach második házasságából származik, mindössze 45 évet élt, a szimfóniák mellett oratóriumokat és kantátákat írt. Ő volt az egyetlen a Bach-fiúk közül, akinek gyermeke is a zenei pályát választotta. Vonósokra írt háromtételes d-moll szimfóniája (W.I/3.) két szélső tétele tüzes, helyenként viharos zene, nagyon izgalmas volt rácsodálkozni a III. és a következő, Carl Philip Emanuel Bach-szimfónia I. tételének hasonlóságára. Az e-moll szimfónia nyitó tétele más érdekességet is rejtett, a Sturm und Drang eszköztárának jellemzői is megjelentek. A darab lassú tételét játékosabbnak, kifejezőbbnek képzeltem. A befejező D-dúr szimfónia is Carl Philip Emanuel Bach műve volt, inkább a barokk zene stílusjegyeit viselte, a pompát, a kisegyüttes váltakozását a nagyobbéval, de a harmóniafűzés nagyobb részt a klasszikus zene követelményei szerint készült. A gyorsra vett Andante tételben a fölfelé tartó rövid kromatikus szakaszok Mozartot juttatták a hallgató eszébe. A menősebb tempót éppen ezek a kromatikus menetek nem tudták megerősíteni, ahogy a csembalókíséretes pizzicato részek sem. A záró, talán 12/8-os tétel is bőven tartalmazta a pompázatos hangzást, a fúvósok jóvoltából.

Az első szimfónia első tételének fúvósbakijait leszámítva – a korabeli hangszereknél ez természetes is lehet, és a bélhúrok szakadása, erre is volt példa – nagyszerű előadásokat hallottunk. Az együttes ráérzett a korszak zenéjének ízére, az előadásmódra, ez közelebb is áll a szimfonikus zenekarokéhoz, mint a nagy Bach szvitjei, a barokk zenére specializálódott együttesek átvették e műveknek a tolmácsolását.

A műsort Johann Sebastian Bach III. (D-dúr) zenekari szvitje nyitotta, érezhetően fesz ült volt az együttes. Új szerepükben most mutatkoztak be, új hangszerekkel, új játékmóddal, a régi telt hangzást, a félhanggal lejjebb való hangolást szokni kell. A szvit tételei szinte azonos érzésvilágot tartalmaztak, a tempók változatosságai sem hozták lázba a közönséget. Az Ouverture lassú és gyors részeinél volt a legfeltűnőbb a tempó hasonlósága, a nyitó (és ennek megfelelő) szakasz apró ritmusai nem a stilizált mozdulatokat jelezték, hanem csak a kapkodást, nem volt ellentét, nem volt pompa, nem volt tagolás, alig volt dinamika, hosszú percek teltek el egy-egy pianóig, a fals fúvós hangok sem tettek jót a nyitánynak. Az Air tempója kellemesen gyors volt, bár a belső szólamok miatt egy kicsit visszafogottabban érdemes játszani a tételt, de lélegzett a zenei anyag. A Gavotte-nál már oldottabb játékot hallottunk, kecsest, a Bourrée-ban kár az óriási trombitabakiért. Wilhelm Friedemann Bach d-moll Adagiója és fúgája a kor polifonikus művészetét tárta elénk, kellemes előadást hallottunk.

És következett Johann Christian Bach La tempesta című kantátája. Ilyen színvonalú szólókantáta nem egy született a barokkban, ami koncert legjobb előadásává avatta, az az argentin kontratenor, Franco Fagioli szólója volt. Zene és látvány szorosan összekapcsolódott, Fagioli pompázatos ruhában vonult fel a pódiumra, autentikus, barokk gesztikával és mozgással fűszerezte színpadi jelenlétét. A belga Sigrid T’Hooft, a barokk előadásmód nemzetközi szaktekintélye tanította be a gesztusokat, mozdulatokat. Frenetikus hatást keltett Fagioli megjelenése, ennél nagyobbat csak éneklése. Félelmetesen jó technikával énekelt, virtuózan, két oktávot ugrott gond nélkül, zeneileg rendkívül meggyőzően. Reméljük, többször is szerepel majd nálunk, előadásáról csak a legnagyobb szavakkal lehet beszélni. Úgy gondolom, hogy sokáig emlékezetes marad a kantáta, és a második rész.

Azt est karmestere, műsor-összeállítója, a nagyon informatív, érdekességekben bővelkedő kísérőfüzetet jegyző Reinhard Göbel nem kis feladatot vállalt azzal, hogy egy egészen más stílusba vezeti el a zenekart. Természetesen az első előadás több nehézséggel járt, de van helye egy ilyen együttesnek, különösen, ha más régizenei együttesben játszó hangszeresek is segítenek tapasztalatukkal, és élvonalbeli szólisták népszerűsítik a kor zenéjét.