Váltás mobil nézetre

Két Beethoven- és két Richard Strauss-mű hangzott el a Budapesti Fesztiválzenekar háromszor ismételt koncertjén, Fischer Iván vezényletével, az egyik legnevesebb hegedűművész, Pinchas Zukerman közreműködésével. Bár Beethoven és Richard Strauss között szinte semmilyen összekötő kapocs nincs, a hallgató mégsem érezte ennek hiányát. Két világ tárult elénk, kétféle zeneszerzői attitűd, két korszak nagy alakjának jellegzetes darabjai.

Beethoven Coriolan-nyitánya nem annyira közismert, mint az Egmont és szintén a hősi nyitányok közül való (talán a legismertebb, III.) Leonóra, komor tónusa, meghökkentő nyitótaktusa igazán izgalmas. Az op. 62-es mű Heinrich Joachim von Collin azonos című tragédiájához készült, Beethoven az V. szimfóniát és a Leonóra-nyitányokat is ez idő tájt komponálta. A zeneszerző a drámai és az asszonyi kérlelés lágy karakterét feszíti egymásnak, a zenekar előadásában a zord kezdő ütemek és a melléktéma finom, kifejező dallamvonala – mely a visszatéréskor még jobban bomlott ki – remekül érvényesült. Csodálatos dinamikai íveket hallottunk, szinte alig hallható, mégis beszédes pianót.

A második részt indító A rózsalovag-keringősorozat jóval több lehetőséget ad a zenekari hangszínek bemutatásának, a karakterek sokasága ámulatba ejti a hallgatót. Richard Strauss operájának dallamaiból sok összeállítás született, mások tollából, ezt megunva Strauss maga is elkészítette a maga változatát a III. felvonás anyaga alapján, ez viseli a második keringősorozat megkülönböztetést. Hamisítatlan bécsi hangulatot kaptunk, a sokféle tánczene karakterei egytől egyik remekül állították elénk a könnyedséget, gondtalanságot, a keringőn át a pavilonokban hallható vagy a térzenét idéző dallamokon keresztül. A sokszínűséget, a forgatagot, az életörömöt kifejező zene nagyszerű hangszerszólókkal társult.

A koncertet záró Richard Strauss-darab, az emblematikus kezdésű, több filmben is egy-egy részletével megjelenő Im-ígyen szóla Zarathustra (op. 30.) a korszakot meghatározó filozófus, Nietzsche műveinek hatására keletkezett. Nietzsche Zarathustra-próféciája a lét állomásait öleli fel, a költő-filozófus maga is szimfóniának határozta meg művét, Richard Strauss pedig hangkölteményként a sajátját. A nyolcvan fejezetből Strauss nyolcat használt fel szimfonikus költeménye egy-egy szakaszához.

A zene rendkívül izgalmas, sokrétű, a hangszerelés – mint Straussnál mindig – most is lenyűgöző. Fischer Iván az egyik legavatottabb tolmácsolója a késő romantikus műveknek, több Mahler-lemezük és Richard Strauss József-legendája igazán jó felvétel. Fischer Iván a hangok lejátszatásán túl, ami egy nagyromantikus mű esetében is sikert hoz, olyan pillanatokat tárt fel, melyek által a művek – így a koncerten hallott Zarathustra is – más megvilágításban tűnnek fel. Az olyan aprólékosan kidolgozott hangzáskép, mint a kamarazene-jellegű részek vagy egy-egy szólóhangszer mögötti zenekari anyag, a brácsaszólam jelentősége a darab elején, a forték különbözősége, a művet még izgalmasabbá tette. Pompázatos rézfúvós részeket hallottunk, a mű íve nem tört meg az egyes szakaszhatároknál sem.

A koncert vendégművésze Pinchas Zukerman volt, akit tavaly is üdvözölhettünk, akkor tanítványaival adott koncertet. Beethoven Coriolan-nyitánya előtt keletkezett D-dúr hegedűversenyének (op. 61.) szólóját játszotta, felejthetetlenül. Zukerman az a hegedűs, akinek a neve nem véletlenül közismert évtizedek óta, nem borítja a feledés homálya. Egyéni hangvétele, csodálatos tónusa mit sem változott az évek során. Beethoven Hegedűversenye olyan előadásban szólalt meg, hogy egyhamar nem felejti el az ember, bár nem volt tökéletes tolmácsolása. Becsúsztak nem tiszta hangok, a vonókezelés sem volt mindig problémamentes, mégis kivételes zenei tudással, a szépség megmutatásának képességével adta elő a művet. Játéka a romantikus hagyományokat követte, a ma divatos szikár előadásmóddal ellentétben. Tolmácsolásában fantasztikus frázisokat, csodálatos dinamikai megoldásokat (talán a legemlékezetesebb a nyitószakasz magasba törő skálamenetének piano lezárása volt) élvezhettünk, a kissé hosszú első tétel sem tűnt kiaknázatlannak. A kadencia hol ábrándos, hol felkiáltó jellegű szakaszai egész egyszerűen lenyűgöztek, a hegedűhang tónusa, az előadói megoldások sokáig visszacsengenek majd. A Larghetto nyugalma, a sóhaj- és az apró, beszédes motívumok mellett a zenekarral való párbeszédet kell kiemelni. A rondótételt sokféle megoldásban hallhatjuk, ki játékosnak, ki vastagabbnak, paraszttáncosnak ábrázolja, Zukerman az arany középutat választotta. A Budapesti Fesztiválzenekar nem kíséretet játszott, nem szolgaian követte a kottát, hanem életre keltette a jól ismert hegedűversenyt. Fischer Iván, a zenekar és Zuckerman nagyszerű esttel ajándékozta meg a közönséget, a hegedűművész egyetlen ráadást adott, Brahms Bölcsődalát, a közönség éneklésével fűszerezve.

papiruszportal.hu