Váltás mobil nézetre
Fischer Iván

ars-tremonia.de
A latin halotti mise számtalan zeneszerzőt megihletett.

Gondoljunk csak minden requiemek leghíresebbjére, Mozart Requiemjére, de gondolhatunk Brahms Német Requiemjére, vagy Britten Háborús Requiemjére is. 1890-ben Antonín Dvořák is megkomponálta a maga Requiemjét: ezt hallhatta 2014 május 16-án, a Zeitinsel-sorozat második napjának közönsége. Az egy nappal azelőtt elhangzott Ruszalkával ellentétben ebben a darabban nyomokban sincs semmi szlávos. Dvořák Requiemje zeneileg azért is rendkívül izgalmas, mert a szerző a komponálás során visszanyúlt a gregorián ének hagyományaihoz, ami kiváltképpen a mű első részében érezhető, de kihallható a második rész Offertoriumából is. Mindemellett nyilvánvalóak a késő romantikus hatások és a bécsi klasszikus zene hagyományainak felidézése is. Mintha Dvořák a múlt kelléktárából akarta volna elővenni a Requiem megírásához legszükségesebbeket.

Azzal, ahogy a szerző a gregorián zene eszközeit alkalmazza, tiszteletreméltó, már-már archaikus karaktert ad művének.

Különösen igaz ez az első részre, amelyben a szegény bűnösöknek a végítélet napjától való félelmét ábrázolja. A zene itt kimondottan félelmetes hangon szólal meg. A második rész inkább a bűnbocsánatért esdeklésé, itt a zene reményteljesebbé, szinte már derűssé válik.

A Dvořák Requiem a kóruson áll vagy bukik. Míg a Ruszalkában a kórus – a Cseh Filharmónia Kórusa – szinte jelentéktelen mellékszerepet játszott, addig a Requiemben neki jut a főszerep és már-már a háttérbe szorítja a szólistákat. De a kórushoz olyasvalaki is kell, aki irányítja, s Fischer Iván karmester csodálatosan teljesítette ezt a feladatot, tökéletes zenei egységbe kovácsolta zenekarát, a Budapesti Fesztiválzenekart és a kórust. És ha a Ruszalka zeneileg egy hajszállal jobban tetszett is, a Zeitinsel Dvořák sorozat második estéje sem okozott csalódást.