Váltás mobil nézetre
Bartók

Túlzsúfolt hely, tolakodó emberek. Valahova be akarnak jutni, nem mindig sikerül. Egymást csak azért nem tapossák le, mert az öltönynadrágon minden folt meglátszik, és erre azért oda kell figyelni. Felfokozott hangulat, fiatalos lendület, egy csipetnyi Fischer Iván. Mi más lehetne mindez, mint egy jó kis Bartók Maraton a Művészetek Palotájában?

A Fesztiválzenekar évek óta megfuttat bennünket, vagyis zeneileg túltelít egy szerzővel. Idén ez nem sikerült, ugyanis Bartókból minél többet kapsz, annál jobban érzed a hiányát. Már éjszaka a villamoson elvonási tüneteim voltak. Másnap reggel pedig indultam volna a következő Bartók Maratonra. Hiszen hol volt a II. Hegedűverseny, a Fából faragott királyfi, a Cantata Profana, a Magyar képek, az Allegro Barbaro. Bartókból a „Best of” is legalább egy hét. Persze ki bírná ezt pénztárcával és vonóval? Úgyhogy örültünk annak, ami volt, amire bejutottunk, és lépcsős uzsonnás fesztiválhangulatunkban még az öltönyből is kikívánkoztunk.

Reggel a MÁV Szimfonikusoktól mindjárt megkaptuk az első Hegedűversenyt és a zenekari Concertót. Az I. Hegedűverseny egy szerelmi túlcsordulás, némi panaszos magyarság, fiatalos lendület, a Geyer Stefi hegedűművész iránt érzett tiszteletteljes lángolás lenyomata. Bartók állítólag ezt inkább ajándéknak szánta, mint életműve egyik jelentős darabjának. Nála a II. Hegedűversenynél kezdődött az időszámítás. Ezután jött az időskori Concerto, az Amerikából haza vágyódó Bartók ironikus, fájdalmas remekműve, amelyben a „Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország” valamint egy Sosztakovics paródia is helyet kap. A lüktető harsányság, a felszínesség, és a honvágy kettőssége jelenik meg az utolsó tételekben.

Ezután a „jegyesek” mentek a Mikrokozmoszra, mi pedig Kováts Kolos nyugodt Kékszakállú alakítását nézhettük meg 1981-ből. Sass Sylvia erotikusan, szinte női kígyóként fonja körül az érzelmeitől megfosztott, már-már jógai nyugalomba révedt várurat. Judit épp nyitotta volna a hetedik ajtót, mikor nekünk már rohanni kellett a következő koncertre. A Nemzeti Hangversenyterem lépcsőjén hatalmas sor. Nem akarnak elengedni a mosdóba, azt hiszik, tolakodom. Hiába a helyre szóló jegy. Bartókért taposni kell.

És jön a Divertimento, valamint a Zene húsos, ütős hangszerekre és celestára. Lutoslawski szerint ez utóbbi volt Bartók legzseniálisabb alkotása. Lutoslawski különválasztja a folklorista szerzőt valamint a XX. századi modern zene géniuszát. Ő az utóbbi előtt tiszteleg. Bejutok a szóló zongoraművekre. Várjon Dénes kottamentes nyugalma és profizmusa ismét elkápráztat. Még mindig emlékszem, amikor Sosztakovics I. Zongoraversenyénél nem lehetett látni a kezét, olyan gyorsan játszott. Bartókot érzi, hangsúlyoz, lüktet, kínozza a zongorát és simogatja. Nem tudom, hogy csinálja, egyszerűen jól esik. Apropó, gyorsaság: szünet nincs a Nemzeti Hangversenyteremből hívnak a Fesztiválszínházba, és fordítva. Aki éhes, bevág egy szendvicset út közben.

Ezt a lüktetést veszi át Kocsis Zoltán, aki a Nemzeti Filharmonikusokat cirkuszi mutatványra szólítja fel. Pillanat alatt ledaráláják a Kossuth Szimfóniát. A finomságok, a hangulatok, az érzetek megmaradnak, de minden pillanatok alatt történik. Vagy egyszerűen ez a gyors tempó tisztelgés Bartók előtt, aki soha nem szerette igazán ezt a művét. Annak sem örült, amikor Dohnányi műsorra akarta tűzni. Úgy érezte, tele van a romantikából ráragadt sallanggal. Ő nem Richard Strauss útján akart nagy szerző lenni. De hát huszonévesen elkapta a hév, és írt és mellesleg egy zseniális művet. Ferenc Jóska utálata, a német himnusz torzítása, és a dicsőséges Kossuth induló tündöklése pillanatok alatt meghódítja a fület. Csakhogy ő nem romantikus szerző. Vita lezárva.

És persze ott a III. Zongoraverseny. A nagy búcsú. Egy bácsi mellettem azt mondja az unokájának: a második tétel egy imádság. Végig sírja, fújja az orrát. Vele akarok sírni. Belülről sikerül. Szép pillanat volt. Közvetlen utána jön „pokoli zene” a sok vitát kiváltó A csodálatos mandarin szvitváltozata. Mellettem remeg a sor. A srác szinte rockkoncerten érzi magát. Még a jegye is leesik a pódiumerkélyről. Az egészséges zene egészséges eufóriát okoz. Kell ez a lendület.

És persze a legvégére maradt a Kékszakállú ala Fisher Iván. A mester picit porondmesteri figurával indít. A prológot elregéli, hátrafelé vezényel, majd kezdődik a játék. A minimálisan szcenírozott színpadon oratorikusan hangzik fel a mű. Ismét egy csodának vagyunk fültanúi. Már egy picit fáradt vagyok. Bartók képével nézek szemben, hunyorgok, kicsit félelmetes. Nem tudom miért. Talán ez a félálmos, furcsa állapot jelzi, hogy sikerült elmerülnöm Bartók világában, és már ő uralkodik felettem. Milyen jó, hogy ő.

kultissimo.hu