Váltás mobil nézetre
A Budapesti Fesztiválzenekar a Festival Hallban


Várjon Dénes, Jean-Efflam Bavouzet, Fejérvári Zoltán - zongora, Budapesti Fesztiválzenekar, vez.: Fischer Iván

Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, 2011. november 3-4-6.

Bartók Béla három zongoraversenyét hallhattuk a Budapesti Fesztiválzenekar legutóbbi hangversenyein. Csütörtökön Várjon Dénes szólójával a harmadik, pénteken a francia Jean-Efflam Bavouzet közreműködésével a második, vasárnap pedig Fejérvári Zoltán előadásában az első zongoraverseny csendült fel. Mindhárom koncert Bartók Magyar parasztdalok című zongoraciklusának nagyzenekari változatával kezdődött, a szünet után Schubert V. szimfóniája, majd zárásként Csajkovszkij Rómeó és Júlia nyitányfantáziája szólalt meg.

E változatos, színes, talán tarkának is mondható műsor-összeállítás indokolt volt, hisz jónéhányan – a Bartók-versenyművek csábításának engedve – mindegyik koncertet végighallgatták. Bizonyára őrájuk is gondolva Fischer Iván a háromszor felcsendülő darabokat estéről estére más-más felfogásban vezényelte. Kézenfekvőnek tűnt, hogy a Magyar parasztdalok esetében a rákövetkező zongoraversenyek sajátos zenekari ülésrendjét vette alapul. A művet csütörtökön a III. zongoraverseny hagyományos elrendezésében hallottuk, pénteken viszont a fúvósok a zenekari félkör legbelső ívére ültek, a vonósok így méterekkel hátrébb sorakoztak fel. A szó szoros érelmében sorakozót láthattunk, hisz a hegedűsök és a brácsások állva játszottak. Vasárnap újabb változás következett, az ütősök körbevették az I. zongoraverseny szólistáját, így a muzsikusok megint csak nem a megszokott helyükön játszottak. A három különböző térformáció természetszerűleg három különböző hangzásképet eredményezett. A legmeglepőbb és egyben legizgalmasabb a II. zongoraversenyhez kapcsolt produkció volt. Fischer mindezeken túl az előadás modorát is a versenyművekhez igazította. A III. zongoraverseny előtt illedelmesen adagolt szenvedéllyel, a II. előtt kissé túlfűszerezve és finomkodva, az I. zongoraverseny előtt pedig nyersebb indulatokat mímelve dirigált. Nálam ez a legutóbbi vitte el a pálmát, főleg a vonósok határozottabb játéka és felszabadultabb hangadása miatt. A hangtérrel való játék lehetősége inspirálta Fischert akkor is, amikor a B-dúr szimfóniát kis kamaracsoportokba porciózva adatta elő. Valaki a közelemben meg is jegyezte, hogy zenekari hangversenyen ilyen összevisszaságot a színpadon még nem látott. Ami a hangzást illeti, összevisszaságról szó sem volt, kifejezetten jólfésültnek hatott. A Csajkovszkij-interpretációk különbözőségeit magam az összjáték érésével magyaráztam, bár kétségtelennek tűnik, hogy a csütörtöki előadás inkább a mű formai fegyelmét hangsúlyozta, a vasárnapi utolsó pedig a zenei karakterek által életre keltett shakespeare-i figurák és szituációk elevenségére koncentrált. Az előbbi kissé untatott, az utóbbi viszont túlságosan is emlékeztetett a darab legjellemzőbb előadásaira.

A három koncert súlypontját azonban a zongoraversenyek adták. A Várjon Dénes rendkívül kiérlelt és alaposan megmunkált előadásában felhangzó III. zongoraverseny maradéktalan élmény nyújtott. Az Új Zenei Újság hallgatói a múlt héten hallhatták azt az interjút, melyben Várjon Dénes a Bartók-koncert és a kései Beethoven-művek kapcsolatáról beszélt, utalt a versenymű egyik témájának és az a-moll vonósnégyes hálaénekének hasonlóságára, valamint e kései művek sugárzó, Isten közelségéről árulkodó derűjére, arra a bizonyos másik nézőpontra. Tehát nem a búcsú melankóliájának, nem az elszakadás tragikumának, nem a visszahozhatatlanság felett érzett szomorúságnak a hangjait kereste. Különös és megindító előadás született, tökéletesen kontrolált, mégis minden ízében reppenően lírai tolmácsolás. A zenekar igyekezett partneri módon szolgálni ezt a koncepciót, különösen emlékezetes volt például a középső tétel Beethoven-allúziója, melyben nemcsak a Beethoven-vonósnégyes hangjaira, hanem egy láthatatlan kvartett hangzására is rácsodálkozhattunk. Ráadásnak Várjon Dénes Schubert Asz-dúr impromptus-jét választotta, ebben az előadásban igazi ékkőnek hallottuk a művet.

A II. zongoraversenyben Jean-Efflam Bavouzet fölényes zongorázása néha fölényeskedőre váltott. Belátom, hogy ez a belső szabadságtól megrészegült muzsikálás rendkívül szórakoztató és vonzó lehet, néha azonban háttérbe szorítja magát a művet. Az első tétel látens lüktetését Bavouzet olvasata alig érzékeltette, a váratlan akcentusokat, a meglepő ritmikai fordulatok ezzel szemben túldimenzionáltan játszotta, amit az előbbi hiánya miatt üres modorosságnak hallottam. Játéka – különösen az első tételben – nehéz helyzetbe hozta a zenekari muzsikusokat, akik érzékelhetően nem találtak kapcsolódásai pontokat a vezérszólam és saját anyaguk között. A lassú tétel viszont igen szépen sikerült és a kedélyeket is megnyugtatta. A harmadik tételben az együttes muzsikálás már zavartalanabb volt, kiderült, hogy Bavouzet-t nemcsak lendülettel, hanem érzékeny muzikalitással is elhalmozták a múzsák. A tapsot egy számomra ismeretlen, meglehetősen felszínes – talán szabadon fantáziált – bravúrdarabbal köszönte meg.

Az utolsó koncerten, vasárnap egy fiatal zongorista pályájának jelentős állomásához érkezett. Fejérvári Zoltán nem ismeretlen szereplője a hazai hangversenyéletnek, tehetségéről, kivételes muzikalitásáról sokszor meggyőződhettünk már. Most sejthetően nagy nyomás alatt játszott, előadásán azonban mindez szerencsére nem hagyott nyomot. Bartók I. zongoraversenye nehéz mű, s ahogy mondani szokás, hálátlan is, a nagy erőfeszítéseket nem kompenzálja csillogással. Fejérvári precízen és irigylésre méltó hidegvérrel játszott, ám végig kérdéses volt, hogy alkata, zongorázásának súlya, tömege mennyiben predesztinálja őt a mű megszólaltatására. A nagy erőpróbát a közönség igen lelkesen fogadta, melyet Fejérvári egy hozzá közelálló Janáček-darab egyik tételével köszönt meg.

Molnár Szabolcs, Magyar Rádió, Új Zenei Újság