Váltás mobil nézetre
bvalett

Bécsben vendégszerepelt a Budapesti Fesztiválzenekar

Richard Wagner Trisztán und Izoldájának és Bartók egyetlen operájának,, Kékszakállú herceg várának van egy közös vonása: először mindkettőre azt mondták, játszhatatlan. Bartók 1911 szeptemberében zárta le a mű partitúráját, a bemutató azonban 1918-ig váratott magára. A Kékszakállú herceg vára librettóját Balázs Béla írta, aki 1907-ben jelen volt Dukas Arianne és Kékszakáll című operájának ősbemutatóján. Balázs Béla 1910-ben keletkezett Kékszakállú herceg vára című misztériumdrámájának szövege Maeterlinck szimbolikus színpadi meséje nyomán készült, amelynek cselekményét azonban Balázs Magyarországra helyezi át, beemelve a történetbe a Kékszakállról szóló régi népballadát is. A cselekmény alapstruktúrája megmarad: Judith elhagyja vőlegényét és követi várába Kékszakállt, és kérleli a herceget, nyissa ki vára hét zárt ajtaját, amit Kékszakáll meg is tesz. A hetedik – utolsó – ajtóhoz érve Judith rájön, hogy az ajtó mögött Kékszakáll régi asszonyai vannak, akikhez immáron ő is tartozik.

Amikor Balázs Béla Kodály Zoltán szalonjában felolvasta a szövegét, Bartókban azonnal megfogant a dráma megzenésítésének gondolata. A zeneszerző sok más művével ellentétben a Kékszakállúban szinte egyáltalán nem találunk népzenei motívumokat. A főleg a hét terem ábrázolását szolgáló, színgazdag hangszerelés különösen alkalmassá teszi Bartók művét az olyan félig szcenikus előadásokra, amilyenben a bécsi Konzerthaus közönségének is része lehetett.

A Fischer Iván vezényletével felcsendülő mű már azért is nagy érdeklődést váltott ki, mert a Kékszakállú herceg vára már hosszabb ideje nincs jelen a bécsi zenei életben. (A darabot 1945 után csak a nyolcvanas évek végén, és akkor is csupán néhány alkalommal tűzte műsorára a Staatsoper.)

Perencz Béla közvetlenül az előadás előtt megbetegedett, emiatt a félig szcenikus koncepciót is csak módjával lehetett bemutatni – szerencsére sikerült megnyerni Falk Struckmannt az előadásra, aki a szerepet a kottapult mellől, hatalmas hangvolumennel és a rá amúgy már rég nem jellemző biztonsággal abszolválta. Kellett is az átütő erejű hang, mivel széles gesztusaival Fischer Iván az áttetszően szóló Budapesti Fesztiválzenekart szinte állandó fortissimo-játékra ösztönözte, úgyhogy Szántó Andrea Judithja olykor nem is tudott áthatolni a zenekar hangfüggönyén. Mimikája és gesztusai hihetővé tették alakítását. A zenekar mögött, fályolba burkolva ott állt Kékszakállú három korábbi asszonya, akiknek Bartók csupán néma szerepet szánt. Nagyon ésszerű ötlet volt, hogy a zárójelenetben életre keltették és bevonták őket a cselekménybe.

Az első részben A csodálatos mandarin című pantomim szerepelt a zenekar műsorán. A komponista életében ezt a művet sem fogadták tárt karokkal. A történetet, amelyben bűnözők (apacsok) egy prostituált segítségével csapdába csalják, hogy kifosszák, illetve megöljék őket, a húszas évek színházi világában megütközést keltett. Amikor az 1918-ban komponált művet 1927-ben, Kölnben mégis bemutatták, akkora botrány kerekedett, hogy a város polgármestere – akit Konrad Adenauernek hívtak – úgy érezte, hogy azonnali hatállyal el kell tüntetnie az új darabot a színház műsoráról.

Bartók leíró zenéjéből egyaránt kihalljuk a nagyváros akusztikus kulisszáját és az egysszerűen megölhetetlen mandarin haláltusáját. Mivel Bartók partitúrája minuciózus pontossággal követi a színpadi cselekményt, a rendezők úgy döntöttek, a színpadi utasítások vetített feliratozásával segítik a megértést. A partitúra sok szóló-lehetőséget tartalmaz, ami minden zenekarnak lehetőséget biztosít, hogy tagjai megcsillogtassák hangszeres tudásukat, amit a Fischer Iván vezette muzsikusok meg is tettek. Ebben a műben is nyilvánvaló volt, hogy a karmester előszeretettel viszi túlzásba a zenekari hangerőt.

Dr. Rainhard Wiesinger