Váltás mobil nézetre
kotta_w

vadalmacsutka
Tegnap otthon voltam kicsit, legalábbis tízórányi Bach után, a nap végén. A Bach-maraton utolsó darabja a Magnificat volt a BFZ-vel, Fischer Ivánnal és a Szent Efrém kórussal, majd végül még egy közösen énekelt korál, akárha Csabán a nagytemplomban

A maratonok közönsége hál’ istennek nem pofafürdős, viszont nagyon sokszor ülnek körülöttünk tudálékos zenészek vagy vízgereblyéző baráti társaságok. Mindkét csoportra jellemző, hogy az első hang elhangzása után sem hagyják abba a beszélést, okvetlenül befejezik a mondatot suttogva, amit azonban egy méteren belül mindenki más is hall. Engem ez zavar. Van néhány helyzet, amikor szeretek várni, például koncertek előtt is, de kell hozzá a csönd.

Azért persze volt az is tegnap, na meg nagyon jó koncertek, például a Musikalisches Opfer a Kuijken családdal, a 4., 5., 6. Brandenburgi verseny virtuóz csembalójátékossal (Jeremy Joseph), műsoron volt a három zongorára írt C-dúr verseny. Fejérvári Zoltán, Kemenes András, Palojtay János dolga nem volt könnyű, szerintem elég sokunknak ez a darab a Schiff–Falvai–Kocsis-féle felvétellel azonos, de a tegnapi előadás is nagyon rendben volt. Az ember nem is érti, hegedűn kívül miért hallgat bármi mást, ha egyszer hallgathat Kelemen Barnát, Baráti Kristófot, de aztán persze meghallgatja Perényi Miklóst, még szép.

Szóval zenei áldozat, csönd, Bach, így valahogy, köszönet a BFZ-nek.