Váltás mobil nézetre
Az elvarázsolt gordonka esete a közönséggel

A rossz nyelvek szerint vannak az elismert zeneszerzők, és vannak a méltán elfeledettek. A kevésbé rosszmájúak szerint viszont a méltán számon tartott alkotók mellett a kevésbé ismert vagy néhány művet jegyző szerzőket sem szabad elhanyagolni.

Nem tisztünk egyik vagy másik oldalnak igazat adni, de Anatolij Ljadov, az 1914-ben meghalt orosz szerző talán tényleg alig ismert az átlag zeneszerető közönség köreiben. A források szerint lusta és becsvágytól mentes alkotóként inkább az elméletnek – Rimszkij-Korszakov tanítványaként és Prokofjev tanáraként már ezzel is beírhatta volna magát a zenetörténetbe – és a népzene gyűjtésének szentelte életét, így csak néhány, kisebb formátumú művet írt. Ezek egyikét, Az elvarázsolt tó című, pár perces szimfonikus költeménynek nevezhető akármit játszotta első darabként a múlt hét végén a Budapesti Fesztiválzenekar Művészetek Palotájában tartott koncertjén, amelyet a neves amerikai karmester, David Zinman vezényelt. A vonósok remegésével megidézett, talán a víztükör feletti hajnali pára lebegését ábrázoló nyitótaktusok után a sötét erdőt, esetleg varázslatos lényeket leíró rövidke darab igazán szerepelhetne gyakrabban a hazai koncerteken: felvezetésnek kellemes és nem túl bonyolult, ám mégis jó ízű hangszerelésével kiváló ráhangolódás egy akármilyen tematikájú koncertre is. Mert rögtön ezután jött a feketeleves, a zenekart, a szólistát – ezúttal a Grammy-díjas norvég csellóművészt, Truls Morkot – és a hallgatóságot egyaránt fokozott koncentrációra szorító Sosztakovics és az ő I. gordonkaversenye. Hangneme: Esz-dúr, amelyet hősiesnek tartanak. Sztálin halála után talán némileg fellélegezhetett Sosztakovics, de a többször hallgatásra kényszerített zeneszerzőre nyilván maradandó hatást gyakorolt mindez: a csellóverseny itt fájdalmas, ott őrületig kiáltó, amott elmerengő motívumai beszélnek erről. Truls Mork hihetetlen kifejezőkészséggel, remek virtuozitással játszotta a csöppet sem könnyű szólórészeket: különösképp a különálló kadenciatételben volt feltűnő a teljes átszellemültsége és biztos technikai tudása.

A versenymű második tétele egyébként egészen nem sosztako­vicsosan indul, az első taktusok akár valami posztromantikus alkotáséi is lehetnének, persze utána az ízekre szedett motívumok már nagyon is jellemzők a szerzőre. Ó, az az elátkozott formalizmus, a népellenes szerzők mételye, a szocialista realizmus ősellensége… pedig milyen szép is ez a formalizmus.

A szünet után Rachmanyinov koronázta meg az orosz tematikus estet, III. szimfóniájával: a posztromantika nagy mestere, minden romantikus filmzene atyja e kései művében talán összegezni akart, talán egyúttal újat is mutatni, de igazából számunkra nem akkora élmény ez a műve, mint mondjuk a Variációk egy Paganini-témára vagy a súlyos-szép zongoraversenyei egytől egyig.

A koncertismertető szerint mindhárom mű első előadás volt a Budapesti Fesztiválzenekar számára: David Zinman keze alatt remekelt az együttes, még a nehéz Sosztakovicsban sem hallottunk elégedetlenségre okot adó dolgokat.

(ZSRZ), Magyar Hírlap