Kortársainak nagyrészt sejtelmük sem volt Schubert jelentőségéről. Legfontosabb műveit részben nem ismerték, részben nem értették. Schubert nem az az érzelmes nyárspolgár, ahogy az utókor gyakran látni szerette, hanem romantikus lángész. Meghasonlottsága, amelyből művészetének java táplálkozik, mint a legtöbb romantikusnál, nála is onnan származik, hogy hiányzik belőle a kellő erő felvenni a harcot a társadalom ellentmondásaival és az élet tragikumával. Örök kétségekkel küszködve, a lelki összeomlás rémétől üldöztetve menekülnie kell egy álomvilágba mindabból, ami az életben határozott, egyértelmű és reális.

Baráti köre csupa szabad szellem, akikre a biedermeier világában béklyót vetnek a kor cenzorai. Schubert művészete is a biedermeier szemlélet szükségszerű ellenzéke, mint az egész egykori forradalmi ifjúság, amely többségében tehetetlenül vergődött s titkos vágyakban élte ki legszebb erejét. A Schubert dalok dalnoka nem a békés polgári nyugalmat, hanem a nyugalom alatt rejtőző vulkánt képviseli. Művészete alkatilag ugyanazt jelenti kamarazenei és szimfonikus téren, mint Weberé az operában: egy, a klasszikusokhoz képest “dilettáns” fajta, szabadabban fogalmazó, magaelengedő, népies természetességű művésztipus érvényre jutását. Dalai egy ismeretlen világ új szépségeit ontották, nagy formáiban pedig hidat vert a romantika megnyíló birodalmának legtávolabbi szigeteihez, amelyeket akkor még csak az ő divinációja tudott megpillantani.