Váltás mobil nézetre
Fischer Iván

classical.net Marc Haegeman
Daniel Müller-Schott, cselló
Stephen Hough, zongora
Budapest Fesztiválzenekar/Fischer Iván
Bruges, Concertgebouw, 2014 május 22-23.

Aki azt állítja, hogy a komolyzenei hangversenyek unalmasak, az menjen el és hallgassa meg a Budapesti Fesztiválzenekart vezetője, Fischer Iván vezényletével. A magyaroktól nemcsak hogy a legmagasabb rendű zenélést kapja majd, hanem még egy meglepetéscsomagot is, tele spiritusszal és tréfával. Amikor Bruges-i Dvořák-fesztiváljukat az Op- 72-es sorozat nyolcadik szláv táncával kezdték, senki sem találta volna ki, hogy ki lehet a karmester balján ülő ember. Azt persze lehetett tudni, hogy az illető tagja a zenekarnak, de csak néhány perc múlva vett elő a zsebéből egy apró hangszert, akkor láttuk, hogy ütős. Nem mellőzve a teátrális elemeket, egy tucatszor megütötte kis cintányérját, és közben úgy tett, mintha a zeneirodalom legnagyobb hangszerszólóját játszaná. Ezzel a mulatságos aprósággal a zenekar megadta az est hátralévő részének alaphangját. Az 1983-ban részben Fischer Iván által alapított és mára méltán világhírű Budapesti Fesztiválzenekart élőben kell hallani! A zenekari ülésrend – a vonósok külön tömbökben helyezkednek el, az első és második hegedűk egymással szemben, a bőgők pedig középen, némileg megemelve, a közönséggel szemben – döbbenetes minőségű és széles sztereofonikus hangzást eredményez. A zenekar vonósai abszolút kivételes osztályt képeznek: játékuk friss, pontos és roppant flexibilis., az egész soundot a vonósok uralhatnák, ha ellensúlyként nem szólnának mellettük a rendkívül karakteres fafúvósok. Egy ilyen minőségű csapat esetében nem fair kiemelni egyes játékosokat, de meg kell említenünk például a zenekar első fuvolását, Pivon Gabriellát, akinek muzikalitása és tökéletes hangja a gyönyörűség kifogyhatatlan forrását jelentette ezeken a koncerteken. A rezesek talán kevésbé prominensek, de ők is kivételes erővel tudnak megszólalni, ha arra van szükség. Maga Fischer Iván pedig igazi hangszobrász. Ez a rendkívüli kultúrájú karmester génjeiben hordozza a közép-európai hagyományt, képes feltámasztani egy, a hangjegyek mögött rejlő letűnt kort. Vezénylése híven tükrözi a Budapesti Fesztiválzenekarral töltött három évtized tapasztalatait, visszafogottan, olykor látszólag nemtörődöm, közönyös módon vezényel, ez azonban csak a látszat: vezénylése precíz, intenzív és lelkesítő, amivel zenekarát még izgalmasabb játékra ösztönzi.

Nem könnyű mindössze három koncerten átfogó képet adni a dvořáki életműről, de az a két este, amelyen jelen voltam (a harmadik napon a Ruszalka című operát sajnos nem tudtam meghallgatni), amelyeken egy-egy versenymű és egy szimfónia hangzott el, amit a szláv táncok vagy a kevésbé ismert legendák darabjai fűszereztek, szenzációs tisztelgésnek bizonyult a zeneszerző és műve előtt. Elegancia, képzelőerő és lefegyverző természetesség jellemezte ezeket a koncerteket.

Mindkét versenyműben lenyűgöző szólista működött közre, akik tökéletes szövetségben álltak a karmesterrel és a zenekarral. Daniel Müller-Schott német csellista még csak harmincas évei vége felé jár. Egyebek mellett Heinrich Schiff és Steven Isserlis növendéke volt, de magánúton tanult Msztyiszláv Rosztropovicsnál is. A csellóverseny előadásával azt bizonyította, hogy impozáns művészi pedigréje több néhány nagy névnél. Müller-Schott erőteljes, áradó, de flexibilis játékában megtalálta a nagyság és a meghittség, az erős és melankólia közötti egyensúlyt, és elkerülte a fölösleges, cukormázas kalandokat. Fischer fantasztikus színeket, transzparenciát és ritmikai pontosságot varázsolt elő zenekarából, (különösen a fafúvósok és a zárótétel szólóját játszó koncertmesternő, Eckhardt Violetta játékát emelném ki), ideálisan illeszkedett Müller-Schott 1727 -ben készült „Ex Shapiro” hangszeréhez.

Dvořák zongoraversenyének szólistája a Garrick Ohlsson helyett beugrott Stephen Hough volt, és ez a koncert sem ment kevésbé revelációszámba, mint az előző esti. Jóllehet a mű nem tartozik ugyanabba a kategóriába, mint Brahms vagy Csajkovszkij 1. zongoraversenye, Hough meggyőzött róla, hogy ez a hangversenytermekben ritkán hallott darab inkább rendkívüli technikai nehézsége, mint a zeneszerző ötlethiánya miatt számít ritkaságnak. Hough a közeljövőben lemezre rögzíti a Dvořák zongoraversenyt. Biztosan nagy siker lesz.

A zenekari játék kecsessége, finomsága és élénksége, ami oly nagy gyönyörűséggé tette a szláv táncokat és a legendákat, a nyolcadik és a kilencedik szimfónia előadását is jellemezte. Anélkül, hogy figyelmen kívül hagyta volna egyedi karakterüket, Fischer mindkét remekművet keresetlen áradással tolmácsolta, ami szabad folyást engedett Dvořák melodikus invenciójának és spontán módon ragadta meg a mű hangulat és színváltozásait.

Megkönnyebbülés volt hallani az „Újvilág” szimfóniát egy olyan karmester vezényletével, aki a darabot nem a zenekari bravúr és a mutatós effektek bemutatására próbálta használni. Erőteljes, biztos kézzel ragadta meg a darab architektúráját, tévedhetetlen érzékkel az időzítéshez és az elegáns rubatókhoz, Fischer a meggyőző középutat választotta az expresszivitás és a tartózkodás között, a nagy durranásokat a mű végére hagyva, ami tökéletesen megfelelőnek és hatásosnak bizonyult. Dvořák a megfelelő pillanatokban éppen elég drámát és izgalmat kínál, semmi szükség, hogy az előadó hozzátegyen. A tempók az összes tételben természeteseknek hatottak, akárcsak a témák közötti átmenetek. A zenekari játék melegsége és hangzásának szépsége kihozta a tolmácsolás minden poézisét – függetlenül attól, hogy mi járt éppen a komponista fejében, Iowa préri-vidéke vagy a jól ismert és imádott vysokái táj. Megint csak gyönyörűen szóltak a fafúvósok; a Largóban az angolkürt egyszerűen megindító volt.

Fischer a hangversenyek végére is tartogatott meglepetést. A dübörgő vastaps közepette kitűnő hollandsággal jelentette be (sokat dolgozott Amszerdamban), hogy egy rövid Dvořák hallunk majd, az egyik morva duettet. A zenekar férfitagjai játszottak és mindenki bámulatára a hölgyek mennyei szépségű hangon énekelni kezdtek. A Budapesti Fesztiválzenekar valóban egészen egyedülálló.