Váltás mobil nézetre

Adamante notare

Budapesti Fesztiválzenekar Új Zenei Együttes: Kortárs estek II.

Elismerés illeti a koncertműsor összeállítóit és a szervezőket: a közelmúlt magyar és külföldi komponistáinak kiemelkedő alkotásaiból a változatosság, de nem a teljesség igényével válogattak úgy, hogy a különböző stílusú, témájú, hangszerelésű, könnyebben vagy nehezebben befogadható művek sora egy szép ívű, élvezetes hangversennyé – ha úgy tetszik, egy új kompozícióvá – állt össze. Az igényes, információkban gazdag műsorfüzet és Lakatos György karmester közvetlen, baráti légkört teremtő konferanszié-szereplése is hangulatos, közönségbarát komolyzenei rendezvénnyé emelték az estet.

Zene és emlékezés, muzsika és figyelem összekapcsolására hangolta a közönséget az észt komponista, Arvo Pärt cantusa, egyszerű dallamsor ismétlődésén alapuló, talán épp ezért megrázóan szép requiem-kompozíciója, amit Benjamin Britten szerző-karmester-zongoraművész halálára írt. Ezt követően a zenekar a megdöbbentés tragikumában rejlő lehetőségekkel élve adta elő Jeney Zoltán Wohin? (Hová?) című szerzeményét, mely Beethoven Örömódáját groteszk módon idézi fel (e darabot a szerző a MusikTexte német folyóirat felhívására, az iraki háborúval kapcsolatos hozzászólásaként írta). Mindemellett Sáry László Taps zenéje is különleges színfoltja volt az estnek, hiszen a hallgatóság ritmusérzékének felmérése után Lakatos György és az együttes néhány tagja tenyerét hangszerként használva emlékeztetett zene, ritmus, játék és öröm, zenekar és közönség összetartozására.

A koncert középső szakaszában nehezebb, a hallgatóság részéről koncentráltabb figyelmet igénylő művek csendültek fel, melyek nélkül azonban hiányosnak éreztük volna a műsor egészét. Kurtág György Bagatelljei, a zongorára, fuvolára és nagybőgőre írt átiratok az alkotások közti párbeszéd, az ellentétek szembenállása és a különbözőségek harmóniája élményét nyújtották. Johannes Maria Staud osztrák szerző Konfigurációk/Visszatükröződés című kompozícióját az ahhoz tartozó, a műsorfüzetben is olvasható zenei utasításokat (pl. „óvatosan tapogatózva, titokban”, „vadul előretörve”, „lélegző mozgással” stb.) a muzsika nyelvén szépen megformálva, ám az ezekhez való merev ragaszkodást kerülve adta elő az együttes. Ezt követte a koncert egyetlen kevésbé sikerült része, Boulez szerzeményének interpretációja: a francia komponista Dérive I. című alkotásának sajátossága, hogy benne a fődallamot időről időre más-más hangszer játssza – az e jellegzetességből fakadó élmény azonban sajnos elmaradt az előadásból. A gyönyörködtető változatosság, mely a különféle hangszereknek a vezérdallamot más és más módon értelmező megszólalásából születhetett volna meg, itt inkább ismétlés, precíz egymásutániság maradt, a közönségnek a muzsika változatossága helyett a hangszerek váltogatása tűnhetett csak fel.

Az ezt követő mű viszont kárpótolhatott mindenkit: a hangversenyen személyesen is jelen lévő Dukay Barnabás A lenyugvó naphoz című, vonószenekarra írt műve a naplemente tragikumát ragadta meg. A feszültséget egyre fokozó, egyhangúan ismétlődő, kromatikus tolódású, tiszta harmóniában össze nem csendülő, monoton ritmusú egyszerű hangközök szinte úgy bántanak fület és idegeket, mint egy szűnni nem akaró és a Doppler-effektus révén egyre mélyülő sziréna hangja. Ezen ismétlődés hirtelen megtörése, a hangszerek egyik pillanatról a másikra történő elhallgatása a darab végén azt az érzést ébreszti a hallgatóságban, hogy a zene is örökre megszűnt, hűen érzékeltetve a szerző szavait: „Az utolsó pillanat, melyben a korong felső széle egybeesik a látóhatár vonalával, a pótolhatatlan, a megismételhetetlen Egy elmúlásáé. Ezután reánk szakad a csend; a világosság követhetetlen stációkban elhalványodik […]”

Az este záró produkcióját Luciano Berio népdal-hangszerelései adták. A különböző kultúrák folklórjából származó énekek szövegeit Lakatos György olvasta fel a hallgatóság számára, így zene és szöveg, népművészet és komolyzene kapcsolódási pontjaira is felfigyelhetett a közönség. Meláth Andrea elegáns, nagyszerű stílusérzékkel ötvözött drámai éneklése, az amerikai, örmény, szicíliai, olasz és azeri népdalok sajátos szöveg- és dallamvilága, Polónyi Ágnes hárfajátéka igazi örömzenéléssé fonódtak össze – nem véletlen, hogy a publikum többször visszatapsolta a zenekart és „repetát követelt”.

A BFZ Új Zenei Együttese, Lakatos György karmester és a közösen létrehozott produkció intettek: a kortárs komolyzene „címzettje” a lehető legszélesebb értelemben vett közönség, a ma embere, hisz az ő kérdéseit az ő zenei nyelvén szólaltatja meg. A résztvevő művészek ezzel a programmal is jelezték: az apró részletek, a finom és első hallásra talán banálisnak tűnő megoldások gyakran a katarzis hordozói és kiváltói, az élmény forrásai és egy-egy gondolat édes szülői. Az est megmutatta továbbá, hogy a hagyománnyal, klasszikus darabokkal, más zenei kultúrákkal való párbeszédnek többféle módja van. Nem utolsósorban azt tapasztalhattuk meg, hogy a kakofónia némi belső csönd és figyelem szűrőjén átengedve polifónia (sőt, harmónia), a muzsika monotóniája pedig nem várt jelentéssel gazdagodik abban a pillanatban, amikor megtörik. Az élmények átadásának eme gazdagságában az előadók talán észre sem vették, ezért nem fájlalták: a kis létszámú hallgatóság nagy részét a szakmabeliek köre és egy spanyol cserediákcsoport alkotta. Kár.

Áprilisra ajánljuk a BFZ „Haydn-Mozart Plusz” sorozatát az Olasz Kultúrintézetben!

2013. április 5., 6., 7.

Király Eszter, kortarsonline.hu