Váltás mobil nézetre
Ivan Fischer Photo: Marco Borggreve

A kritikus nehezen találja a szavakat arra a teljesítményre, amelyet a Budapesti Fesztiválzenekar, alapítója, Fischer Iván vezetésével, az Esseni Filharmónia Alfred Krupp termében adott hangversenyén, Johannes Brahms Tragikus nyitányának és második szimfóniájának interpretációjával nyújtott, az esemény pontossága és hatása ugyanis nehezen foglalható össze a nyelv eszközeivel, inkább ellenáll a mondatoknak, mintsem hogy leírható volna általuk. Ám azzal, ami a hangverseny előtt történt, könyveket lehetne megtölteni: a ‘Hallás művészete” hangversenysorozat részeként, amelyben a koncerteket rövid, általános, vagy anekdotikus bevezető előzi meg, a közönség egészen különleges dolgot élhetett át. Fischer nem a koncert műsoráról beszélt, hanem – némi magyarázattal körítve – bemutatta, milyen aprólékos munkával, milyen alapossággal hangol a zenekar, hogy a vonósok üres húrjai és a fa- és rézfúvósok a lehető legtökéletesebb összhangban legyenek. Ezután a Brahms szimfónia elejének megszólaltatásával szemléltette, hogyan áll meg a próbák során a hangokon, s tartja azokat egészen addig, amíg a muzsikusok a felcsendülő felhangstruktúrák hallatán önmaguk korrigálják intonációjukat. Nyilván akadtak a közönség soraiban olyanok, akik a szokásos bevezetőt várták, és ennek elmaradása miatt csalódottak voltak, cserében viszont káprázatos benyomásokat szerezhettünk Fischer zenekarnevelői képességeiről – ráadásul magyarázatot kaptunk arra, amit a közönség utána hallhatott: a zenekar összhangjának, együttjátékának példátlan, mindennemű intonációs problémától mentes, mégis eleven tökéletességére.

A Tragikus nyitány elején megszólaló tutti-akkordokhoz hasonlóan, felvillanyozó volt az is, amit Fischer és zenekara kihozott ebből a zenéből. Bámulatos, ahogyan megformálta az Op. 81-es nyitány, és a D-dúr szimfónia témáit: a karmester plasztikusan, teresen, éneklően, nagyon szép frazírozással, és részletgazdag hangzással rajzolta meg a zenét; a témák térbeli felmutatása érdekében, hogy az első és második hegedűk egymás ellenszólamait kibontakoztathassák, a „német” ülésrendet választotta, vagyis az első és második hegedűszólamot a pódium bal-, illetve jobboldalára ültette, (anélkül, hogy ez a zenekar játékának összhangjában akárcsak a legkisebb problémát is okozta volna). Az Op. 73-as mű expozíciója ilyen módon valósággal álomszerűen sikerült, kezdve a mintegy a távolból felhangzó kürtszóval, majd azzal, ahogy a hegedűk, mintegy tapogatózva megszólaltatják a főtémát, egészen a második téma mélabús kantilénájáig. Sok más helyhez hasonlóan Fischer itt is nagyon pontos volt: a forte- és piano tartományok minden árnyalatát alaposan kiaknázva használta a dinamikai különbségeket, a hangzásbeli nüanszok olyan széles spektrumát mutatva be, amilyennel amúgy – még hanghordozókon is – ritkán találkozni. Ugyancsak kisebbfajta szenzációt okozott a harmadik műsorszám, Édouard Lalo ‘Spanyol szimfóniája’, amelynek szólistája Renaud Capuçon francia hegedűművész volt, Fischer ugyanis valóban komolyan vette, hogy a darab szimfonikus kompozíció, és kivezette zenekarát a szólistát mintegy mankóként támogató kísérő-szerepből, tolmácsolásában megmutatta az öt tétel hangvételének mindegyikét jellemző, francia parfümmel megöntözött hispanizmusokat. Ezenközben megtalálta a megfelelő egyensúlyt: a zenekari kíséret hatásosan támogatta Capuçon érzéki hegedűhangját, ugyanakkor ott, ahol a szólistának nincs játszanivalója, illetve ahol szólama szerint szeszélyes, indázó figurákat játszik, a karmester pregnáns zenekari hangsúlyokat tett. A francia művész a Lalo-mű ötletgazdag tolmácsolójának bizonyult, egyforma könnyedséggel szólaltatta meg az első tételben uralkodó, a romantikus virtuózt diadalmasan ünneplő gesztust, és ahogy azt a gyors Scherzóban a zenekari kísérettel való összhangja különösen jól példázta – és csalta elő hangszeréből szólama legrafináltabb részleteit. Eszményi partnerek találtak egymásra ezen a hangversenyen.

Dr. Stefan Dress, klassik.com