Váltás mobil nézetre
PinchasZukerman-copyright_CherylMazak

Becze Szilvia
INTERJÚ PINCHAS ZUKERMANNAL

Budapesten a világ egyik legnagyobb hegedűművésze, Pinchas Zukerman! A legendás művész feleségével, az ugyancsak ragyogó zenész, Amanda Forsyth, csellóművésszel érkezett. A hegedűművész-karmester egy beszélgetésre is időt szakított, amit a régmúltban kezdtünk…

Ha megengedi, először is utazzunk vissza az időben! 1969-ben készült egy legendás felvétel, minden idők egyik leghíresebb kamarazenei előadása, Schubert: Pisztrángötöse. A kvintettet Ön mellett Itzhak Perlman, Jacqueline du Pré, Daniel Barenboim és Zubin Mehta alkotta. Tudom, hogy nagyon sokat segít, ha az együttműködés mögött jó barátság is van, de mégis, mi a titka a kamarazenének, miért volt ez az együttzenélés ilyen szenzációs?

Ahhoz, hogy erre valóban választ adjak, még egy kicsit korábbra kell visszamennünk, nem csupán 1969-ig. Mert mindössze 25 esztendővel voltunk a 2. világháború után, ami után hatalmas káosz maradt a világban. És akkoriban az emberek minden erejükkel azon voltak, hogy újra valami normalitást vigyenek az életükbe. Mindenütt így volt ez, Európában, Amerikában, bárhol. És a zenének – mint mindenben – ebben is jelentős szerepe volt.

Mi pedig mindannyian ennek a kaotikus időszaknak gyermekei voltunk, ráadásul elég nehéz családi háttérrel. Itzhak, Daniel és én, aztán Zubin az indiai őseivel, de Jackie-nek is megvolt a maga keresztje.

A világháború fenekestől fordította fel az egész világot, így a zenének is meg kellett találnia a normális útját az emberek felé, hogy végre már nem propagandaként használják ezt is. És ez nagyon fontos szerepet játszott abban, hogy mi végül is összeálltunk. Tulajdonképpen véletlen találkozás volt a miénk, de mégis azt mondom, ez azért mégsem volt véletlen. Aztán ott volt a nagyszerű filmrendező, aki a próbákról és a koncertről elkészítette a filmet, Christopher Nupen. Ő a világnak ugyancsak elég súlyos részéről jött, ez pedig Dél-Afrika.

Ezek a terhek, amelyeket a származásunkkal magunkkal hoztunk, valahogy egyértelművé tette, hogy a Pisztrángötöst, Schubert-zenét kell játszanunk.

Nem egészen tudom, hogy van-e ennek értelme, amit elmondtam, de mégis így érzem.

 

És mi történik akkor, ha először találkozik zenészekkel, és csak pár napja van rá, hogy létrejöjjön a közös munka harmóniája, egyensúlya?

Létre kell jönnie az ideális együttműködésnek, meg kell tapasztalni a hely és a személyek kémiáját, amelyet én azonnal megéreztem Budapesten, amikor először itt jártam. És ez még a politikai nyitás előtt volt. Tudtam, hogy vannak itt zenei gyökereim, pedig hivatalosan nem tartozom ide. Mert Bartók nem Budapestről jött, hanem egy régi tradíció képviselőjétől, akit meg Bach-nak hívnak. De említhetem a többi nagy magyar zeneszerzőt, korábbról Lisztet, aztán Kodályt, Weinert. Vagy egykori mesterem, Fehér Ilona, aki ugyancsak ennek a hagyománynak gyermeke volt, mindig azt mondta, a hagyományok mentén kell nevelni az ifjú zenészeket. Ezek közös hagyományok. A különbség az, hogy ők tudtak magyarul, én meg csak szeretnék. De a zenei nyelvet egyformán értjük, mert – mondjuk úgy – ugyanaz a zenei DNS mindannyiunkban.

Ha a nagyon is fontos kérdésére válaszolni akarok, azt mondom, akár vezényelek, akár játszom, a cél az, hogy egy hatalmas kamarazenét hozzak létre.  Teljesen mindegy, hogy kettő, négy, vagy száz ember van körülöttem, mert a vége úgyis az – bármelyik variációt is vesszük -, hogy egymásra kell figyelni. A zene nem más, mint az odafigyelés, „odahallgatás” folyamata. A kamarazene pedig az egymásra figyelés esszenciája.

Amikor kamarazenét játszom, akkor figyelek a kollégáimra. Vagyis minden alkalommal, amikor figyelmesen játszom, azt jelenti, kamarazenélek. Az igazi zenélés akkor jön létre, ha nagyon mélyen megértjük a darabot, és hatalmas kíváncsisággal fordulunk a zene felé. Nálam ez gyorsan kialakult, mert alig voltam 9-10 éves, amikor már minden héten részt vettem egy kamaracsoport munkájában.

A repertoár hatalmas, a tudást pedig az egyre nagyobb gyakorlat növeli. Az pedig nem olyan komplikált feladat, ha az ember szólistaként és karmesterként egy zenekar előtt áll. Csak vezényelni, az másfajta tudást, gyakorlást, próbákat jelent, hiszen a lehető legpontosabban tudnom kell, mi áll a kottában. Ezt a tanulási folyamatot nem tudom megkerülni.

De van itt még más is. Az én zenei utamnak ugyan nincs még vége, de mégiscsak karrierem 52. évfordulójánál tartok idén. És ma már sokkal könnyebb dolgom van, mint régen, hiszen minél többször ismétlek valamit, minél többször előveszek egy darabot, annál biztosabban tudom elkerülni a hibákat. Megtanultam, vagy legalábbis mindig megpróbálom elkerülni a hibákat.

Az, hogy egyre több darabot megismerek, meghallgatok, sőt, látok is, valamint valóban élem az életemet, ez a megértésnek egy egészen új szintjét hozza.

Mondok egy példát. Chelibidache nagyszerű ember volt. Ő mindig azt mondta, minden másodlagos, de tudásnak lenni kell! A középszerű embereket el kell kerülni, és úgy ismered meg őket, hogy nincs igazi tudás a birtokukban.   És a középszerű emberek veszélyesek, messziről el kell kerülni őket!

És ebben nagyon igaza volt, és a helyzet valójában nagyon egyszerű. Arra törekszem, hogy elkerüljem a középszerűséget.

 

A barátoknál, ideális kollégáknál maradva, ha velük dolgozik, akkor nyilván mindent sokkal természetesebben, több bizalommal mondhat, kérhet, mert tudja, hogy azt fogják érteni, amit közölni akar. Mennyivel több ez, ha a feleségével dolgozik? Amanda Forsyth kiváló csellista, nagyszerű zenész, de mégis, hogyan próbálnak? Minden egyszerűen, szavak nélkül létrejön?

A mi ismeretségünk zenei barátságként kezdődött, és utána fejlődött belőle személyes barátság, majd kapcsolat. Viszont a zenei barátságunk nem változott. Ugyanúgy dolgozunk, próbálunk, beszélünk egymással. A szakmai profizmuson ez mit sem változtatott, a cél továbbra is az, hogy tudásunk legjavát nyújtsuk, és ennek semmi köze nem lehet ahhoz, hogy egyébként házasok vagyunk.

A közelmúltban a Brahms-kettősversenyt játszottuk, zsinórban nyolcszor. És a kísérő zenekar tagjai nagyon egyszerűen megértettek mindent, mert mi olyan sokszor dolgoztunk már ezen a darabon, hogy minden jelzésünk egyértelmű volt. Még akkor is könnyű dolguk volt a zenészeknek, ha nem volt karmester, mert annyira természetesen reagáltunk egymásra, hogy mindenki számára azonnal érthető volt, mit szeretnénk.

Olyan ez, mint egy igazán nagy színész esetében. Nincs mindig szüksége a szavakra, elég, ha a testbeszédet figyeljük, és a karakter pontosan kirajzolódik.

És egy kicsit hadd térjek vissza a vezényléshez. Merthogy pontosan tudnom kell, hogyan akarok vezényelni. Ez egy olyan követelmény, amelyet – úgy látom – manapság sokszor félreértenek. Azért, mert valaki híres szólista, még közel sem jelenti azt, hogy megfelelő irányító lesz akkor, ha 160 szempár figyeli őt. És akkor ez még mindig csak egy nyolcvantagú zenekart jelent. Attól, hogy a karodat lengeted föl-le, még nem leszel jó karmester, és erre nem jogosít fel az sem, hogy egyébként kiváló szólista vagy. Ez bizony hatalmas hiba, hatalmas tévedés, és ezért mondom, hogy a dirigálást tanulni kell.

És sosem szabad alábecsülni a zenekar zenészeit. Ott ül előtted nyolcvan-száz ember, és tudnod kell, hogy bár nem szólnak túl sokat, de másodpercek alatt rájönnek, meg tudod-e oldani a feladatodat. Elképesztőek! Akár az orvosnál. Bemész a rendelőbe, és az igazán jó orvosnak szinte nincs szüksége arra, hogy megvizsgáljon, hanem rád néz, és tudja, mi bajod van. A zenekari zenészek is hasonlóan működnek. Figyelik, hogyan megy föl a karmester a pulpitusra. És kétféleképpen reagálnak: „Hááát…”, vagy úgy: „Ez igen!” Ennyi. Remek. A kettő között pedig nincs semmi. Azért ez nagyszerű, nem? És ebből azt kell tudni, hogy senki nem válhat igazi karmesterré, ha nem csinálja végig a tanulás folyamatát. Ez pedig évekig tart. Van, akinél az egész élet kell hozzá. Aztán meg már késő.

A lényeg az, hogy az a rengeteg zenész ott a színpadon, elhiggye neked, hogy a valódinál sokkal jobb játékra képes. Azt nem tudom megmondani, hogyan kell mindezt elérni. Általában erre mondják, hogy tehetség kell hozzá. Nem tudom. De azt igen, hogy mikor vagyok jó, és mikor nem. A zenekar azt akarja a karmestertől, hogy jobbá tegye őt. Az rémes, amikor a zenészek azt mondják, „menne már ez innen, folyton az utunkban áll”. És ezt csakis tanulással kerülhetem el.

Amikor beszélünk, még New York-ban vagyok, holnap utazom Monacóba, és onnan Budapestre. Monacóban eljátszom a Beethoven-hegedűversenyt, és Schumann 2. szimfóniáját vezénylem. Rég jártam már annál a zenekarnál, na, de akkor is Schumann-ról kell majd beszélnem nekik. És a tudásom legapróbb morzsáit is használni fogom, hogy bízzanak magukban, meg tudjuk csinálni, amire összefogtunk. Ám nem azt mondogatom majd nekik, hogy milyen nagyszerűen játszanak, nem. Azt akarom kidolgozni, amit Schumann akart, vagy amit én gondolok, hogy akart. Olyan ez, mint az autóvezetés. Ha jól vezetsz, mehetsz gyorsan, vagy lassan, de mindig tudnod kell, éppen melyik sebességre van biztonságosan szükséged. És ha az autó valamit nem tud, ne erőltesd. El kell kerülni a baleseteket. És ez fontos a zenében is. Minden más mellett, természetesen. Aztán ott van még a közönség, aki várja, hogy kapjon valamit. Ha pedig kap, akkor bravózik, hosszan tapsol, és ezzel jelzi, hogy jobban érzi magát. Erre való a zene. Érezzük magunkat jobban tőle!

 

Ön évek óta példakép a fiatalabb generációk számára, és mivel tanítja, segíti őket, a fiatalok sem közömbösek Önnek. Mit tapasztal? Vannak igazi egyéniségek, vagy a globalizáció veszélyezteti a zenét is?

Én lennék példakép? Nem tudom. Sokkal inkább említeném Ojsztrah, Menuhin, vagy Isaac Stern nevét. Ami fontos, én nagyon szeretem a tehetséget. Mert a tehetségek gondolkodásra késztetnek, és azt jelzik, hogy bármi lehetséges. A tehetségeknek sokkal több információt, segítséget szeretnék adni, mint amennyit én egyáltalán tudok. Mert a tehetség olyan, mint a horizont, sehol nincs vége. Aztán van a különleges tehetség, amely hetvenévente egyszer születik. Rubinstein, Horowitz vagy Heifetz, Ysaye, Bartók, Beethoven vagy Mozart. Ők ragyogtak a többi ember fölött, a tudásuk, tehetségük okán. vagy Picasso, aki egy új festészeti nyelvet alkotott. Nagyon szeretem a tehetséget. És én a globalizációt is szeretem. Mert mit is jelent? Azt, hogy gyorsabban utazunk. A hátránya, hogy nem beszélgetünk annyit egymással, mint kellene, hanem üzeneteket írunk a telefonokon. No, de ez a zenében nem működik, mert ott hallani kell a hangokat. És ebben a pillanatban már repül az ablakon az egész globalizáció. Ez egyébként is csak egy szempont. Nem szabad se túl sokat, se túl keveset foglalkozni vele.

20 évvel ezelőtt kezdtem a video-tanítást, mert rájöttem, hogy ott minden együtt lehet. Látom a tanítványt, bárhol is legyen a Földön, látom a kottát, ott van előttem, hallom a hangot, tehát minden adott a tanításhoz. Erre például jó a globalizáció. Megfelelően kell használni, és kész. Ugyanez áll a technikai újításokra is. Mindent, amit akarsz, letölthetsz a telefonodra, tehát ha jól használod, például sokkal könnyebben tanulhatsz nyelveket. Vagy megértetheted magad olyan országokban is, amelyek nyelvét egyáltalán nem beszéled. Nemrégiben jártunk Kínában. Beültünk egy étterembe, és a telefonprogram segítségével rendeltünk, mert az kiírta, és kimondta helyettünk, mandarin nyelven, hogy mit akarunk enni. És ez varázslatos, szerintem. Alig tíz éve gondoltuk volna mindezt? Ez a fejlődés. Azt hiszem, elképesztő időben élünk. Én minden fejlődést az életünk velejárójának tartok. Meg kell tanulnunk együtt élni ezekkel az újításokkal, hiszen alig tíz éve létezik ez az úgynevezett globalizáció. Szerintem az sem baj, ha egyre több ember néz, hallgat zenét a számítógépen. A Fesztiválzenekar lehetővé teszi iskolások számára, hogy webkamerán nézhessék a próbát. Hát, ez mesebeli! Gondoltuk volna egy évtizede, hogy lesz ilyen? Ülnek a gyerekek a suliban, és figyelik a próbánkat. Zseniális! Gondolja végig! Ezek a gyerekek hazamennek, vannak, mondjuk, százan, és elmesélik a szüleiknek, hogy a zenekar próbáját nézték. Egy pillanat alatt már 300 ember tud erről. És lehet, hogy ebből vagy kétszáz úgy dönt, hogy megnéz egy koncertet élőben is. Máris rengeteget tettünk a zenéért.

 

Befejezésül csak a játék kedvéért. Ha lehetősége lenne összeállítani egy kamaraegyüttest, mondjuk, egy vonósnégyest, kik lennének a tagjai? A zenetörténet bármely korszakából választhat.

Na, hát ez nem fair! Ez nagyon nem fair kérdés! – ellenkezik nevetve. – És még akkor sem tudok válaszolni, ha csak játék. Ugyanis egy ilyen helyzet nem csak a zenészről, hanem az emberről is szól. Ráadásul egy vonósnégyesben nagyjából tíz percet bírnék ki. képtelen lennék megtanulni azt a fegyelmezettséget, amely 3 másik ember felé szükséges lenne.  Tudnám követni őket, de képtelen lennék napi három órát ott ülni, és minden olyasmit próbálni, ami egy jól működő kvartetthez szükséges. Mert egy vonósnégyes nem csak a hangzásról, hanem a viselkedésről is szól. Nagyon különleges emberek kellenek ahhoz, hogy egy ilyen kamaracsoport igazán kiváló legyen. Azért nem tudok jól válaszolni erre a kérdésre, mert még az sem biztos, hogy azok az emberek, akiket említenék, megfelelőek lennének mellém, vagy én megfelelő lennék melléjük. Ez nem egy olyan együttműködés, amely pillanatok alatt létrejön. Ehhez rengeteg idő kell, hogy megtapasztaljuk, hogyan működik, és hogyan működik jól. Velem egyszer fordult elő, hogy tényleg elképesztően természetesen alakult a közös munka. Amikor triózni kezdtünk Jacquline du Pré-vel és Daniel Barenboimmal. Ez egy különleges ajándék volt. És bár voltak később is szép kamarazenei találkozásaim, de egyik sem tartott túl sokáig.  Pedig egy ilyen együttműködés nem két napra szól. Sokszor egy életen át tart.

Látja, van olyan, hogy komolyan gondolkodom valamiről. De valójában imádok mókázni, mindig mindenkivel tréfálok, magamat is beleértve.