Váltás mobil nézetre
A zenei csodák hétvégéje két helyszínen

A Fesztiválzenekar Richard Strauss-szal, Rost Andrea operaénekes pedig Liszttel bűvölt el.

A Művészetek Palotájában a Budapesti Fesztiválzenekar pénteki koncertjének, illetve Rost Andrea szombati dalestjének különlegességét egyaránt a keretes szerkezet adta: előbbiek két késő romantikus, modern hangzásoktól sem mentes mű közé Mozart zongoraversenyét helyezték, Rost pedig Liszt-dalok közé Debussy egy-egy zongoraművét tette. A Fesztiválzenekar Edward Elgar darabjával, a Délen (Alassio) című koncertnyitányával indított. A szimfonikus költeménynek is beillő darab akár expresszív tablóképnek is beillik, madárcsicsergős, napsütéses táj éppúgy megjelenik, mint a szeles-viharos tengerpart nyomasztó légköre. A mintegy húszperces műben gyorsan változnak a szférák: grandiózus motívumokat csendes, elmerengő részek követnek.

Rendkívül szép volt a brácsaszóló – amelyre a kürtök válaszolnak, sajátos hangulatot teremtve –, szecessziós hajlékonyságú, lírai magasságokba emelkedő dallam, és Lukács Péter szólamvezető egészen megkapó módon játszotta. Ezután Mozart következett és a 414-es jegyzékszámú A-dúr zongoraversenye, a fiatal amerikai zongoraművész, Jonathan Biss közreműködésével. Biss nagy tehetség: olyannyira lágyak voltak a billentései, és akkora átéléssel, valamint technikai biztonsággal játszotta ezt a darabot, hogy óhatatlanul eszünkbe jutott Maurizio Pollini és az ő híres, 1983-as felvétele a Bécsi Filharmonikusokkal Beethoven első zongoraversenyéről.

Éles váltás a csapongónak is mondható szerkesztésű Elgar-darab után a kellemmel és klasszicista bájjal teli Mozart-versenymű, az elején nem volt ideje átállni a fülünknek, de Jonathan Biss játéka mesteri volt. A szünet után Richard Strauss bonyolult, a hallgatóságot is próbára tevő szimfonikus költeménye, a Hősi élet következett: erősen önéletrajzi ihletésű darabról van szó. A hős bemutatása, ellenségeinek felvonultatása, majd a társnő ábrázolása, csatajelenet, megpihenés és a végén az elvonulás-megnyugvás fejezetei Strausstól megszokott, nagyon kigondolt és bonyolult zenei nyelven szólalnak meg.

A társnő hegedűszólón, virtuóz-csapongó személyleíráson keresztül mutatkozik be, a csatajelenet intenzív ütősszekción zajlik, a megnyugvás pedig, amely „a hős művei békeidőben” címet viseli, csak a legvájtabb fülűeknek árulja el titkait: mintegy harminc Strauss-mű részlete van elrejtve a partitúrában. A befejezés hátborzongató rezes kinyilatkoztatása, majd a végső megnyugvás képe összesűríti mindazt, ami miatt a szerzőt szeretjük: a romantikát meghaladó és expresszív zenei nyelvezet.

A zenekar Mark Elder vezényletével – először dirigálta őket – a mindig szokásos, igen magas színvonalat hozta. (…)

Zsiray-Rummer Zoltán, Magyar Hírlap