Váltás mobil nézetre
születésnap

Harminc évvel ezelőtt, 1983 karácsonyán a budapesti Zeneakadémia nagytermében mutatkozott be Fischer Iván vezényletével és Kocsis Zoltán közreműködésével a Budapesti Fesztiválzenekar. Az évforduló alkalmával az együttes kívánsághangversenyt adott a Budapest Kongresszusi központban, Fischer Iván dirigált. A program a közönség kívánsága szerint állt össze, így meglepetést okozott a közönségnek és a művészeknek egyaránt.

Harminc év egy szimfonikus zenekar életében jelentős idő. A Fesztiválzenekar (BFZ) jó tizenöt éve korunk egyik legkitűnőbb együttesévé vált. Voltak anyagi gondjaik. A lehető legmagasabb minőségigény, a művészi igazmondás jellemzi munkájukat. Az, hogy alapító-karmesterük, Fischer Iván mindig bátran kiállt minden emberi és kulturális igazságtalansággal szemben.

2010 óta ez elképzelhető, hogy néha kényelmetlen a kulturális kormányzatnak, amely egyébként, nagyon helyesen, támogatja az együttest. A közönség szeretete, a muzsikus szakma elismerése viszont megingás nélkül kitart évtizedek óta a Fesztiválzenekar mellett, amely sikert sikerre halmoz a világ minden hangversenytermében Berlintől, New Yorkig, Londontól Bécsig. És igazi dicsőséget hoz a magyar zenekultúrának.

“Én abban hiszek, és abban bízom, hogy a legjobb, legigazabb művészekkel együtt olyan úton járok, amit egyszerűen úgy nevezek, hogy örömteli, értelmes élet. Olyan út ez, melynek fontos állomása minden próba, minden koncert, minden lemezfelvétel. Olyan út ez, amelynek értelme van, gondolatokat ébreszt, örömet, élményt és felszabadulást ad mindig mindenkinek” – mondta egy régebbi beszélgetésen Fischer Iván alapító-karmester a Népszavának .

Az elmúlt harminc év a Fesztiválzenekarnál egyet jelent a legmagasabb minőséggel – egy, a nagy elődökhöz képest meglehetősen középszerű időszakban – odaadással, különleges lelkesültséggel, az együttmuzsikálás igényességével.Természetesen szükség van a roppant nagy rutinra, a jóformán szólista igényű hangszertudásra.

A Fesztiválzenekar sosem játszik csak rutinból; itt nincs szó a rossz értelmében vett “szolgálatról”, itt minden produkció friss élmény, akár barokk, akár klasszikus mestereket, akár moderneket, akár kortárs zenét szólaltatnak meg. Akár Beethovent, Bartókot, Mahlert, vagy, mondjuk J.S. Bach monumentális h-moll Miséjét. Ami nem élmény a muzsikusoknak, a karmesternek, az nem lehet élmény a közönségnek sem!

Az élmény muzsikusnak, közönségnek csak abból születik, amit zenekar és karmester a legmagasabb fokon átél, ahol minden ütemnek, minden frázisnak értelme, művészi mondanivalója van, ahol a partitúrát, hangszeres szólamokat jóformán tudományos alapossággal ismerik a muzsikusok és a karmester. Nem véletlen, hogy a Fesztiválzenekar csak olyan dirigenseket hív meg, akik készségesen vállalják ezt az alaposságot, a zeneművek bensőséges és tökéletes ismeretét, akik odaadással munkálkodnak a legtökéletesebb együttmuzsikáláson.

“A világ – és nem előnyére – mára jócskán megváltozott. A mai karmesterek, még az igazán jó zenekarvezetők többsége is, beéri azzal, hogy csak egy-két instrukciót ad az amúgy rutinos, felkészült zenészeknek. A rutin fontos, de a csak rutin megöli az élményt, megszokottá, ne mondjam, unalmassá teszi az újat adó, nagy zeneműveket, közepessé, szokásossá laposítja azt, aminek a zenélésben mindig élménynek, katartikus boldogságnak kell lennie.

Pusztán megszokásból nem érdemes és nem is szabad koncertezni, ha elvész az élmény, a művészi hatás okozta megrendülés, akkor nincs értelme a zenélésnek. Akkor nem vagyunk méltóak a nagy mesterek óriási, a világmindenség egészét elénk táró műveihez” – mondta Fischer Iván az említett régebbi beszélgetésünkkor.

És hozzátette: “Bár természetesen tisztelem a Furtwangler és Toscanini típusú karmestereket, de azért ezeket a nagyságokat nem tekintem egyedül üdvözítőnek. A szó szoros értelmében élet-halál ura jellegű zenei diktátorokat minden nagyszerűségük mellett nem tekintem mindenben követendő modellnek. Ugyanígy idegenkedem a sztár-üzletember, vagy diplomata típusú népszerűség hajhászóktól is.

Nehéz megfogalmazni milyen, úgymond harmadik típusú karmestert – ide értve jómagamat is – tartok ma ideálisnak. Érdemes megnézi azokat a pálya szélén őrjöngő, szenvedélyesen lamentáló kosárlabdaedzőket, akik valósággal fanatizálják csapatukat. Vagy azokra a hasszid rabbikra gondolok, akik az élet minden dolgára kiterjedő segítőkészséggel, tanácsaikkal, szeretetükkel tartják össze közösségüket – azt hiszem, ez az én művészi világom.

Az igazán jó, igényes mai karmester csak így, ezzel a szenvedélyes odaadással, folytonos jelenléttel tud igazi, eredeti művészi teljesítményt elérni. Nekem arra van szükségem, hogy ne csak dirigense, hanem valóban jó barátja, ha nem szégyellném, azt mondanám: úgyszólván lelki atyja legyek muzsikusaimnak” A Budapesti Fesztiválzenekar titka – amennyiben ezt egyáltalán titoknak lehet nevezni – az, hogy minden muzsikus, minden próbán, minden egyes fellépéskor a lehető legtöbbet akarja kihozni önmagából. Fontos, igen fontos a precizitás, a mesterfokú hangszertudás, az állandó koncentráltság, de ez mind nem elég!

Kell mindehhez egy olyan lelkesültség, olyan önmagukkal szemben támasztott minőségi követelés, ami biztosítja, hogy muzsikálásuk – miként korunk legjobb zenekarainál is így van – megadja az állandó élményt, a művészi igazmondás teljességét. És kell még valami – mondta Fischer karnagy – az öröm! Az, hogy a muzsikálás mindig, minden estben a hétköznapok fölé emelje a zenekart, amelyik így és csak így fogja tudni egy örömteli, a hétköznapok ezernyi baját-gondját feledtető magasságba emelni a publikumot is. Három évtized nagy idő! De a zenekar ezzel a remek teljesítménnyel sem érheti be. Újabb és újabb kihívásoknak kell megfelelniük. Ebben az örömtelen időben, a hétköznapok ezernyi kínjával, bajával terhelt közönségnek – mint valami szellemi vérátömlesztést – kell biztosítaniuk a zenei élményt; újra és újra be kell bizonyítaniuk mind itthon, mind a nagyvilágban, hogy van zenekar – magyar zenekar! -, amelyik élményt, katartikus élményt tud adni az arra nagyon is rászoruló, s ezért olyannyira hálás közönségnek.

Szász István, nepszava.hu