Váltás mobil nézetre
Ivan-220x130

Arra a kérdésre, hogy Bartók három színpadi műve közül tematikusan melyik kettő kapcsolódik erősebben egymáshoz, joggal felelhetjük, hogy A kékszakállú herceg vára és A fából faragott királyfi, hiszen mindkettő Férfi és Nő konfliktusos viszonyát tárgyalja, előbbi balladaian, utóbbi játékos-allegorikus keretek között, előbbi a mindent elborító sötétség, utóbbi a lieto fine világos végkifejletével. Ha azonban az a kérdés, hogy súly, hangulat, tónus alapján melyik két színpadi mű kapcsolódik össze a bartóki hármasból, alighanem a Kékszakállú és A csodálatos mandarin lesz a válasz, hiszen e két mű alkotja a triptichon tragikus kétharmadát, mindkét mű végén azzal, amivel az igazi történeteknek végződniük kell: halállal - csak épp a halál a Kékszakállú misztériumában jelképes, a Mandarin rítusának utolsó ütemeiben valóságos. Koherens koncert lehetőségét rejti tehát magában, ha egy karmester, mint legutóbb FISCHER IVÁN, úgy dönt, hogy együttese - a BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR - élén egyazon estén, párba állítva prezentálja a közönségnek a Kékszakállút és a Mandarint. Noha a kronológia a vokális művet sorolja előbbre, dramaturgiailag értelemszerű volt és nem igényelt magyarázatot, hogy a koncerten a későbbi, de tömörebb Mandarint hallottuk először, s a monumentálisabb Kékszakállú rekesztette be az estét.

A Mandarin koncertelőadásainak tehertétele, hogy a közönség (leszámítva azokat, akik kívülről ismerik a partitúrát – ők azonban nem a közönséghez tartoznak), miközben hallgatja a zenét, csak nagyjából tudja, hol tart a cselekmény. Erre a problémára az elektronikus technikával fel nem szerelt, hagyományos termekben beletörődés a válasz, az olyan modern helyszíneken azonban, amilyen a pantomim szerzőjéről elnevezett Nemzeti Hangversenyterem, csupán szándék kérdése, hogy az előadók a közönség segítségére sietnek-e. Fischer Ivánban megvolt a szándék: a vezérkönyv színpadi instrukciói megjelentek a kivetítőn. Akadhatnak finnyásabb szellemek, akik az ötletet didaktikusnak minősítik – magam hálás voltam érte, mert ennek révén olyan előadást élhettem át, melyhez hasonlóan követhetővel és láttatóval koncertterem falai között még nem találkoztam. Követhető és láttató volt Fischer és a Fesztiválzenekar produkciója tisztán zenei szempontból is: azzá tette a muzsikálás gesztusgazdagsága, a dallamok, ritmusok mozdulatszerű értelmezése, a sok-sok éles és markáns kontraszt, amely a cselekmény feszes-fordulatos voltát hangsúlyozta, a határozott tagolás, a nyers tónusok és rafináltan kikevert pasztellárnyalatok széles skálája. Ha kellett, súlyosan és tömbszerűen, ha kellett, áttetszően és kamarazenei effektusokkal szólalt meg a partitúra. Fischer Iván pontosan és szuggesztíven vezényelt, a pompás Fesztiválzenekar tudása magasán, virtuózan játszott, fegyelmezett tuttikkal és invenciózus szólókkal (klarinét!), közösen jelenítve meg a lebírhatatlan erejű vágy ama fajtáját, amely a beteljesülésig nem enged utat a halálnak ­­- úgy, ahogyan azt egy korai novellájában (A boldogság akarása) Thomas Mann példázatszerűen megírta. A csodálatos mandarin megszólaltatásában a SZENT EFRÉM FÉRFIKAR és a SCHOLA CANTORUM BUDAPESTIENSIS működött közre.

Fischer Iván a nagy karmesterek nyugodt biztonságával és arányérzékével bontotta ki a partitúra minden színét, és helyezte el a hangsúlyokat a megfelelő pontokon a megfelelő intenzitással. Rendezőt nem nevezett meg a műsorfüzet, ezért a produkció félszcenikus kiegészítő elemét, a három régi asszony (Gera Marina, Hekler Melinda, Szi­lágyi Csenge) háttérbeli, néma és mozdulatlan szobrokként való megjelenítését, majd a végkifejletben leleplezésüket (jelmez: Szlávik Juli, fény: Baumgartner Sándor), mozgatásukat, s azt a módot, ahogyan Juditot lassan, szertartásosan körükbe vonva és lefátyolozva mintegy végrehajtják a sors ítéletét, Fischer karmesteri-rendezői invenciójának kell vélnem, s ekként az előadás szép és jelentőségteljes, költői részleteként köszöntenem. Még valamiről kell szólni, amit a koncert végére sokan talán el is felejtettek. Visszatérő dilemmája a koncertszerű Kékszakállú-előadásoknak: legyen-e Prológus vagy sem, s ha legyen, ki mondja el, hogyan mondja el? Kicsoda a Regös? – kérdezhetjük. Ki más volna, mint (hogy ismét Thomas Mannhoz folyamodjunk:) az Elbeszélés Szelleme, a zeneszerző. Az ő képviselője pedig koncerten a karmester, szavalja tehát ő a Prológust. Ez eddig nem abszolút újítás: Eötvös Péter is mondta már a Prológust általa vezényelt Kékszakállú-előadásokon. Az azonban, hogy Fischer a szöveget az archai­záló emelkedettségtől eltávolodva, a polgári irónia tónusában és hangsúlyaival, a szereplőkre mintegy felülnézetből tekintve, a közönséget viszont teljes közvetlenséggel megszólítva recitálta, egyszerre tűnt hátborzongatóan merésznek s ugyanakkor telitalálatnak, s vált egy formátumos előadás figyelemreméltóan eredeti felütésévé. (December 10. – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar)

Csengery Kristóf, muzsikalendarium.hu