Váltás mobil nézetre
fesztivalzenekar

Tény, hogy az amszterdamiakat elrontották a nagy Mahler-tolmácsolásokkal. Azóta, hogy a legendás Willem Mengelberg 1918 május 2-án bemutatta a Kilencedik szimfóniát, tart a hollandok és Mahler szerelme , amely sokak számára z 1995-ös Mahler-ünnepben érte el csúcspontját, amikor is a résztvevő karmesterek sora felülmúlhatatlan volt: Rattle, Haitink, Abbado, Chailly, Muti, a berlini és a bécsi filharmonikusok, illetve természetesen a Concertgebouw élén. Úgyhogy amikor most Maestro Fischer lelépdelt a terem közmondásosan kényelmetlen lépcsőin, hogy odaálljon a Budapesti Fesztiválzenekar elé, a történelem nagy súllyal nyomhatta a vállát. Ráadásul a hangversenyt a bombasztikus című: Világhírű zenekarok című sorozatban rendezték meg – a feszültséget tehát nem meglepő módon a közönség és a zenekarban egyaránt érezni lehetett.(bachtrack.com)

Mi teszi olyan naggyá, emlékezetessé Mahler Kilencedik szimfóniáját? Maga a darab már akkor is döbbenetes, ha még nem is hallottuk, csak a partitúráját látjuk: a azt a rengeteg fafúvóst, azokat a kürtöket, a sok pompás szólót, a fejlődésének csúcsára érő szimfónia formáját; életre keltése nem akármilyen tett: egyszerűen túl sok minden történik benne. Ha van olyan darabja a zenetörténetnek, amely nem éli túl, ha egy taktírozó kapellmeister kezébe kerül, akkor az Mahler kilencedikje. A kezdőütemekben Fischer nagyon szorosan tartotta a gyeplőt, már-már kezdtem bánni, hogy látom az előadást, ahelyett, hogy csak hallgatnám, mintha lemezről tenném. Ám aztán eltűnt a kezdeti idegesség, és a karmester hagyta kibontakozni nagyszerű muzsikusait már az első tételben,amelyben megvan minden: az édes  ártatlanságtól, a zamatos nyári hangulatokig, a fenyegető, sötét felhőkig, és a jövő előérzetéig. Nemrégiben egy TV-interjúban Fischer jókora adag próféciával ruházta fel Mahlert, amikor is azt mondta róla: „… zenéjében megelőlegezte a 20. század szörnyűségeit, amelyekhez a világ  már oly közel volt.” Fischer  zenekarában a trombiták tényleg vészjóslóan szóltak, feszülten és tisztán, fütyültek a golyók a lövészárkok felett. Egy fél óra, a kilencedik szimfónia első tétele után, amely maga is olyan, mint egy önálló szimfónia, tökéletes konstrukciójú, érett, melodikusan és harmóniailag gazdag,  olyan, mint egy magával ragadó film: gyorsan vége, pedig még hallgatnád.

A második sajnálatos pillanat túl gyorsan követte a pompás első tétel végét; Fischer kiment a teremből, a közönség pedig azonnal fecsegni kezdett. A zenekar hangolt, a közönség pedig még hangosabban beszélgetett. Azok a gyönyörű hangok, amelyek még ott zsongtak a fejünkben, egy pillanat alatt eltűntek. Igen, a Concertgebouw akusztikája tényleg nagyszerű, de a hangos közönség sosem szól kellemesen. Amikor Fischer másodszor is leereszkedett a lépcsőn, szándékosan lassan jött, ami arra szolgált, hogy elcsendesítse a teremben ülőket. A második tétel táncaiban hallható a szláv DNS, az organikus késleltetés a leütésben, amikor meghajlított térddel várjuk a következő hangot. A magyarok előadásában a mélabús tánclépés a földi élet múló örömét mondja el. Fischer vonósainak csodálatos hangzása keleti eredetű. Hála Istennek a második és a harmadik tétel között nem volt várakozás, a karmester nem sétált ki a teremből, és a zenészek nem hangoltak. Fischer teljes gőzzel folytatta a darabot. Lélegzetelállító volt a kontraszt a második tétel halk kihunyása és a harmadik hurrikánszerű kezdete között. A fúgában minden egyes szólam belépése egyformán tiszta, világosan artikulált és dinamikájában kiegyensúlyozott volt. Ritkán hallunk ilyen sebességet és pontosságot. Az egyetlen csalódást most a közönség köhögése jelentette. Hogy vetemedhet valaki ilyesmire akkor, amikor vele egy légtérben ilyen csodás pianókat hallani? A közösség szégyenkezése még Mahler közben és még Amszterdamban sem  mutatkozott elegendőnek, hogy elhallgasson tőle a  elvetemült köhögőt.

A negyedik – és egyben zárótételt  nyitó himnusz tündöklő volt. A dúr- és moll egymás zseniális mellé helyezése – keserédes emberi állapotunk hangi megfelelése – pazarul szólt Fischer keze alatt. Fischer teljességgel az elvek embere, Mahler szimfonikus hattyúdalának minden egyes apró részletében tiszteli a szerzői szándékot. Ragyogtak a vonósok és a piccolo hosszú uniszónó részei. Minden elismerést megérdemel a piccolo-szóló, de vele együtt az összes szólista (micsoda fuvola, micsoda bámulatos oboa, és milyen kürtök!). Zenekar? Inkább egy XXL méretű kamarazenei formáció.

Ritka ajándék, ha az ember hallhatja bemelegíteni a színfalak mögött a Fesztiválzenekart. Skálákkal, majd egy Bach-korállal, mindent fejből, mindenki a maestróra, az ő Maestrójukra szegezi a szemét.

Nyilvánvaló, hogy a Budapesti Fesztiválzenekar a világ egyik legnagyobb zenekara, amelyet egy elkötelezett és nagy tudású zenei óriás vezet. Alig várom, hogy kézbe vehessem az új CD-jüket. Jaj annak, aki köhögni mer, amíg hallgatom otthon! Száműzöm az illetőt!