Váltás mobil nézetre

1. rész

“Papa, azt elfelejtettem mondani, hogy fehér, sötétzöld és sötétbarna csattokat is hozzál…” – mondja telefonon a gyerekem tegnap reggel, amikor a repülőtérről még egyszer felhívom, aztán még újabb színekkel egészíti ki az eredetileg lila-piros-rózsaszín kívánságlistáját. Csattok nélkül én Frankfurtból nem mehetek haza, ez egészen biztos, csak azt nem tudom, hogy mikor veszem meg őket: az első napon nem sikerült.

Egy órakor érkezünk meg Frankfurtba, valamivel kettő után már a szálláson vagyunk. Négyig elindulhatnék csattbeszerző-körútra, de én önző módon inkább pihenek, vagyis pihenni próbálok. Négykor indulunk a próbára – mint megtudom, ez elvileg Budapesten lett volna, de Schiff András döntése miatt erre most itt Frankfurtban kerül sor. A vasárnapi hangverseny egyébként egy amerikai turnéra való ráhangolódás: ennek csúcspontja az október 28-ai és 29-ei fellépések a Carnegie Hallban, ahol a két este alatt a Zenekar Bartók mindhárom zongoraversenyét előadja majd.

Érdekes egyébként Frankfurtban október 23-án Bartók II. zongoraversenyét előadni, hiszen a művet 1933-ban éppen itt mutatták be a zeneszerző szólójával, ráadásul október 22-én Cziffra György ezt a versenyművet adta elő Budapesten: a koncertnek állítólag jelentős része volt a másnapi eseményekben.

A próba, amelyre nem a hangverseny helyszínén kerül sor – pontosan öt órakor kezdődik; Körner Tamás, a Zenekar igazgatója erre nyomatékosan fel is hívja a figyelmemet: ha munkáról van szó, akkor itt nagyon nagy a fegyelem. Azt is megjegyzi, hogy micsoda mazohizmus a részemről, hogy beülök a próbára, én ezt nem így élem meg, alig várom.

Fischer Iván köszönti Schiff Andrást: finom lábdobodás, a vonók a kottatartókon kopognak, majd a Zenekar szokásainak megfelelően Bach egy korál előjátékával melegítenek be a fúvósok. Utána jön a zongoraverseny második tétele – először végigjátszák az egészet, majd jönnek az egyes részletek finom kidolgozásai; ugyanígy a harmadik tétel. Utoljára marad az első, és mivel ebben nem kapnak szerepet a vonósok, ők távozhatnak. Velük megyek én is, nagyon fáradt vagyok, inkább a másnapi főpróbára tartogatom az erőmet: ott a koncert mindhárom művét el fogják próbálni.

Kereshetnék hasonlatokat vagy metafórákat a próbára: teljesen felesleges, és most vasárnap hajnalban erre egyszerűen képtelen is lennék, azt tudom csak írni, hogy hatalmas élmény volt. Ma hosszú nap lesz: délelőtt tíztől főpróba, majd este héttől az előadás, ráadásul nekem még a csattokat is be kell szereznem…

2.rész

A főpróba. A koncert programjával ellentétes sorrendben történik: először a Schubert szimfónia, utána a Magyar parasztdalok, végül a II. zongoraverseny. A három óra alatt rengeteg érzés és rengeteg gondolat; az intimitás alapélménye azonban végig megmarad. Komoly – legalábbis nekem komoly és testes – műhelytitkokat hallok: ez és az nincsen rendben, itt és ott kell még finomra hangolni -; és az ebből az intimitásból eredő súly. Hárman ülünk a hatalmas nézőtéren a karmester asszisztenssel és az igazgatóval – őket nyilván nem nyomják már ezek a súlyok.

És egyszer csak meghallom ennek a lelkiállapotnak a zenei kifejezését; a zongoraverseny második tétele: benne az éjszaka összes lidérce és magánya.

A zongoraversenyt most megszakítás nélkül eljátszák: egy nagy sóhaj a vége; a zenekar megtapsolja a szólista Schiff Andrást.

A főpróba után elmegyek ebédelni, az ebéd közben is a folyamatosan visszaköszönnek a hangulatok és az érzések; eszembe jut Kosztolányi Omlette a Woburn című novellája, és annak utolsó sorai: “Egyszerre, mintha álomtól nehezülne el, lehajtotta fejét a pad karfájára. De nem aludt. Halkan és gyorsan sírt.” Az omlettet cseréljük ki frankfurti tálra, minden más stimmel.

3.rész

Reggeli a turnémenedzserrel, udvarias beszélgetés munkahelyről, koncertekről, gyerekekről. A reggeli után együtt megyünk fel a lifttel, a zenekarból is csatlakoznak páran . Egyikük a turnémenedzserrel beszélget, a beszélgetés során ezt kérdezi: “Hogy vagy ma, Frici Mama?”

Pár perc a szobában, majd indulás a főpróbára, a hallban találkozunk ismét. Alig lépünk ki az utcára, a turnémenedzser az egyik zenészhez lép – Ő Pierre kiköpött mása a Megáll az időből, börzekéje alatt csupán egyetlen ing -; a turnémenedzser megpróbálja összébb húzni a kabátot, a mozdulatban minden anya szava: “Szabadon van a mellkasod.”

A turnémenedzser otthon kettő, itt pedig számtalan gyermek Anyukája.

4. rész

Itthon. Az elmúlt két és fél nap nagyon intenzív volt, nem is csak az utazás, sokkal inkább a zenei élmények. Két nap alatt lényegében háromszor hallottam Bartók II. zongoraversenyét – a három közül nekem a legnehezebb -, kétszer Schubert IX. szimfóniáját: minden egyes alkalommal újabb és újabb gondolatok, érzések.

Szeretnék írni majd “rendes” élménybeszámolót, de ehhez idő kell, hogy az élmények ülepedjenek, ugyanakkor valamit állandóan meg kell ebből a két és fél napból osztani úgy, hogy közben a feszültség ne távozzon el ezeken a kisebb írásokon keresztül.

Tegnap Schiff András két ráadást adott: az első Bartók szonátájának egy részlete volt, utána pedig ez a Schubert darab következett – sajnos nem teljes a felvétel:

5.rész

BARTÓK II. ZONGORAVERSENY: DOBOZBAN A SORSUNK

Ha az elmúlt hétvége élményeit gondolatban felteszem egy futószalagra, amely egy széles kapuban végződik, az élmények közül szinte mindegyik átsiklik ezen, és mindegyik szinte azonnal a megfelelő helyre kerül. Egy nagy, sötétszínű doboz azonban fennakad a kapun. Nem mozdul, ott áll egy helyben: a dobozban a vasárnap délelőtti főpróba azon része, amikor a zenekar és Schiff András a II. zongoraversenyt próbálta. (Előtte elpróbálták Schubert IX. szimfóniáját és a Magyar parasztdalokat, ez maradt a végére.

A zenekar és a szólista a színpadon, a fények kialszanak. A földszinti nézőtéren – a képen jól látszik, hogy mekkora – hárman ülünk a félhomályban: a karmester asszisztense, a zenekar igazgatója és én, az egyik emeleti páholyban pedig egy Frankfurtban élő magyar hölgy, aki Fischer Ivánnal és Schiff Andrással együtt tanult Budapesten.

És egyszer csak elkezdik: megszakítás nélkül eljátsszák mindhárom tételt, és ahogyan haladunk előre az időben, egyre csak azt érzem, hogy itt most valami nagyon nagy dolognak vagyok a részese. A doboz pedig, amely itt még pontosan akkorra, mint a kapun átsikló élmény-társai, egyre csak telik hangulatokkal és érzésekkel. Az igazgató a főpróba közben megemlít egy tegnapi cikket a kuruc.info-n András Schiffről - gyorsan elolvasom a telefonomon: úgy látszik, ma a zene feszültsége, és a saját sors önmagában nem elég: a doboznak ma mindennel meg kell telnie…

Nekem a lidérces második tétel a legemlékezetesebb: hazáról, egyedüllétről, éjszakai magányról, és sorskérdésekről szól; mintha Schiff itt önmagával és a  hazával viaskodna; a terem egy hatalmas lüktető áramkör. A harmadik tétel végén visszatér az első, aztán egyszer csak elvágják: a doboz tele, majd szétrobban, érintése életveszélyes! Most azonnal felpattannék és tapsolnék, de nem teszem – ki tudja, miért nem? -, a zenekar viszont tapsol, nem vonókkal, nem a lábukkal: a kezüket ütik össze.

Fischer Iván Schiffhez fordul: kell-e valamelyik részt még egyszer eljátszani? Nem, menjünk ebédelni, én is így teszek: magammal viszem a dobozt, benne a próba minden feszültségét, és a ki nem élt tapsot. Ebédnél aztán felreped a doboz, és jön az Est Kornél-féle megkönyebbülés.

Este a koncerten a zongoraverseny – részben a tele nézőtér miatt is – teljesen máshogy szól; objektívan nyilván sokkal szebben. Én viszont azt veszem észre, hogy nem köt le;  szeretném, hogy minél hamarabb véget érjen, nehogy akár egyetlen hajszállal is jobban megérintsen, mint a főpróba.  Félelmem alaptalan, nem hiszem, hogy ez a mű nekem még egyszer olyan erőteljesen és lidércesen tud majd szólni valaha is, mint délelőtt. A közönség a harmadik tétel után persze hatalmas ovációval fogadja az előadást.

A versenymű után két ráadás következik: először Bartók zongoraszonátájának befejező része, majd egy Schubert mű. Nagyon szép lekerekítése Bartóknak és elegáns átvezetés a szünet utáni Schubert szimfóniába.

SCHUBERT IX. SZIMFÓNIA: UTAZÁS A VARÁZSSZŐNYEGEN

Maradva a képeknél: amikor a fenti részt írtam, azon gondolkoztam, hogy a Schubert szimfóniát, és a hozzá kapcsolódó élményeket vajon milyen képpel tudom majd leírni? Aztán egyszer csak a semmiből megjelent egy nagy, puha, lebegő szőnyeg képe – jóval nagyobb, mint amit a kapu át tudna engedni, ennek ellenére simán átlibbent rajta; ezen a szőnyegen siklottunk a szimfónia próbája és előadása alatt.

A délelőtti próba alapélménye az intimitás. A koncertet megelőzően látom már az egyedi ültetési rendet; az első félkörben, a karmesterhez legközelebb a fúvósok – nekik kiemelt szerep jut a szimfóniában -, utánuk foglalnak csak helyet a vonósok. És mivel ezt a darabot megszakításokkal próbálják, bizonyos részeket újra eljátszanak, hallom az utasításokat, hol, mire kell majd figyelni, mi az, ami még nem úgy szól, ahogyan kéne. A szőnyeg itt még kicsit gyűrött és fakó, a sarkai felfelé, a rojtok pedig kissé össze-vissza állnak, apró buckák is vannak benne.

Estére aztán kisimul, és ünnepi díszt kap minden. Ha a Bartók zongoraversenynél az igazi nagy élmény a főpróba, akkor itt most fordított az élmény-sorrend: az az esti előadás. A zenekar csodálatosan szól – soha nem hallottam még zenekart, amely ennyire szépen szólna; a Frankfurti Alte Oper akusztikája egészen különleges. Minden hangszer egy külön szín, egy önálló minta a szőnyegen; nekem leginkább az oboások – egyikük Pierre kiköpött mása a Megáll az időből – emelik ki a színeket és a mintázatot, talán még új aranyszálakat is szőnek belé…

Jó negyven percig lebegünk ebben az intim hangulatban, talán a vad, bartóki élmény nélkül is meseutazás lenne a varázsszőnyegen, így biztosan az. A harmadik tételből őrzök egy képet: a vonós szekcióban az egyik zenész lapoz a közös kottatartón, utána a társával összemosolyognak: láthatóan a varázsszőnyeg kormányosai is élvezik az utazást.

A szimfónia is hatalmas siker. Fischer Iván az egyik visszatérés után a közönséghez fordul: “Wir haben nur Bartók oder Schubert…” Derültség a nézőtéren “Bartók” és “Schubert” bekiabálások után inkább megszavaztatja a publikumot: “fifty-fifty”. Először jön egy Schubert német tánc, majd Bartóktól a Román népi táncok.

Nézzük meg a lenti videót, különösen 0:12 és 0:16 között, ennél sokkal többet és jobbat én sem tudnék mondani, csak a napot és az aláírást kell megváltoztatnom.

UTÓHANG: KARMESTERI ÜDVÖZLET A KONCERTPROGRAM HÁTULJÁN

És ha már szóba került az aláírás: a koncert után egyedül megyek sétálni, tíz körül érek vissza a szállodába. Csatlakozom a bárban üldögélő zenészekhez, bő egy óra múlva megérkezik Fischer Iván is. Éjfél és egy óra között már csak ketten vagyunk a bárban: beszélgetünk. A varázsszőnyegen történt utazás után ebben semmi meglepő nincsen, úgy látszik a frankfurti varázslat hosszú ideig kitart…

6.rész

Utolsó utáni rész, a még itt maradt élménydarabok:

***

A frankfurti Alte Oper akusztikájáról: egészen különleges. Első pillanatban engem a Kongresszusi Központra emlékeztet, van azonban egy nagy különbség: az szétnyílik, mint egy legyező – akusztika szempontjából a lehető legrosszabb, míg az Alte Oper nagytermének kiképzése egy cipősdobozra emlékeztet.

***

A koncerten azt veszem észre, hogy a tételek között alig köhögnek. Amikor ezt odasúgom a mellettem ülő igazgatónak, csak ennyit mond: “Hát igen… fegyelmezettek…”

***

Rituálé: van egy német házaspár, akik mindenhová elkísérik a Fesztiválzenekart. Most is itt vannak, Schiff András a Bartók zongoraverseny után egy szál vörös rózsát kap, míg a Schubert szimfónia után Fischer Iván egy csokrot.

***

Este az előadás után a bárban, beszélgetés a zenészekkel. Szóba kerülnek karmesterek, az egyik zenész az egyik karmesterről: “… sok erő volt benne, de az energiája nem ért túl az első soron…”

***

VÉGE

(romanista), Mindennapi klasszikusok (blog)