Váltás mobil nézetre
turné

Bekiabálások vegyültek a Fischer Iván és a Budapesti Fesztiválzenekar Bartók-Mahler koncertje utolsó száma utáni tapsba a Teatro alla Scala lármás loggionéja felől. A szokásos mondanivaló helyett viszont a „strepitoso” és „fantastico” kiáltások zúdultak a pódiumra, méltó elismeréseként az aprólékosan kidolgozott és intelligens előadásnak, amelyhez nagyban hozzájárult a két, a részletek iránt rendkívül érzékeny szólista, Miah Persson és Yefim Bronfman is.

A Scala által szervezett Nemzetközi Zenekarok Fesztiválján a magyar zenekar az erősségeit kifejezetten kidomborító programmal jött – sziporkázó Bartók-hangszín, színekben gazdag mahleri robbanások, és a Fischer Iván zeneigazgató irányításával létrehozott egységes zenekari erő jellemezte a hangversenyt.

Fischer Iván szuperpontos, összehangolt zenekarrá kovácsolta a Fesztiválzenekart, melyben érzelmileg is egységes hullámok fodrozódnak és duzzadnak”. A nagyzenekari erő és égzengés varázslatos kamarazeneszerű hangzássá finomul, és a tökéletesre csiszolt ízléses előadásmód őszinte meggyőződésen alapul. Az innovatív magyar mester gyakran ülteti zenészeit sajátságosan elrendezett csoportokba, a nagybőgősök hátra kerülhetnek az üstdob közelébe, míg a vonósok karéja keretezheti az egész zenekart.

A műsor első számaként Bartók Magyar képek című műve hangzott el, öt kedves, rövid zongoradarab átirata zenekarra, melyekből az első négyet népdalok ihlették, a zárótétel pedig egy ürögi kanásztánc feldolgozása.

Bronfman sallangoktól mentes zeneiséggel és tiszta, precíz billentéssel játszotta Bartók Harmadik zongoraversenyét. A szerző 1945-ben komponálta az 1946-ban poszthumusz bemutatott művet, melyet zongorista feleségének ajánlott. Bronfman rendkívül intelligens értelmezéssel tartotta végig kézben a versenyművet, a visszafogott első ütemektől kezdve a metsző vonósokkal és ragyogóra fényezett fafúvósokkal átszőtt borzongató zárótételig.

A hangverseny második fele Mahler IV., G-dúr szimfóniájával vette kezdetét. Semmi meglepetést nem okozott, hogy a zenekar milyen magas szinten adja át a csehországi születésű zeneszerző édesbús érzelmeit – a BFZ-Fischer Mahler-felvételeit, nevezetesen az I. és V. szimfóniát több elismerésre, köztük Grammy-díjra is jelölték. Fischer gyakran említi a IV. szimfónia édes tündérmese-világát és gyermeki karakterét, a bevezető fényes, áttetsző tisztaságú száncsengőket, amelyek nem jellemzők Mahler általában hihetetlenül tragikus szimfóniáira. Ennek fényében Fischer tündöklő, tisztelettudó, szinte mozarti kontúrokat festett a komor háttér elé, amelytől a sötétebb tételek is olyannak tűntek, mintha csak elpárló köd volnának. Az üstdobok és a rézfúvósok még a legharsányabb pillanatokban is visszafogottan szóltak, kirohanásaik soha nem váltak féktelenné.

Szőke Zoltán, a kürtszólam vezetője külön szólistaszékbe ült az In gemächlicher Bewegung idejére. Játéka túlvilági színeket és nyugalmat árasztott, mielőtt visszaült volna a helyére a fafúvósok lefegyverzően gyöngéd hangjával összeolvadó Poco adagio átvezetéshez.

A szimfonikus parázs kialudtával Miah Persson, a kortalan svéd szoprán libegett be a pódiumra halványkék selyemruhában, hogy kiegyensúlyozottan, nagy beleéléssel és csodálatos színekkel elénekelje a gyors tempójú IV. tételnek a – Des Knaben Wunderhorn gyűjteményből átvett – Das Himmlische Leben című dalát.

A BFZ rá jellemző ráadással koronázta meg az estét – a zenekar egyes tagjai letették hangszerüket és kórussá alakultak. Mozart K. 339-es Vesperae solenne de confessore című művéből a mélyen átélt, Persson által felvezetett Laudate Dominummal ért véget a szent és a profán kifinomult estéje.

 Courtney Smith, Bachtrack