Váltás mobil nézetre

A Budapesti Fesztiválzenekar műsorfüzetén olvasható ez a rövid mondat: Minden koncert ünnep. Való igaz, a BFZ már jó ideje a világ tíz legjobb zenekara között van, miként vezető karnagyuk, Fischer Iván is méltó utóda a nagy magyar karmestereknek - Reiner Frigyesnek, Solti Györgynek, Széll Györgynek, hogy csak a leghíresebbeket említsük.

A zenekar legutóbbi koncert sorozata a Művészetek Palotájában nagy feladat elé állította a kiváló együttest és karmesterüket is. A két Bartók-mű, a Csodálatos mandarin és a Kékszakállú herceg vára ma, vagy száz évvel megszületésük után roppant feladatot jelentenek az előadók számára. Még akkor is, ha Fischer karnagy anyanyelvi fokon bírja Bartók zenei nyelvét.A Csodálatos mandarin Lengyel Menyhért múlt századelőn a Nyugatban megjelent novellája alapján íródott. Bartókot megragadta a szövegben rejlő mélylélektani lehetőség – ne feledjük, ez már Sigmund Freud kora -, meglátta a véres grangignolban rejlő zenei lehetőséget. Bár a mandarin időtartama mindössze húsz perc, a roppant zenekari apparátust igénylő, mély intellektuális tartalmú muzsika Bartók egyik legerőteljesebb, sok méltató szerint legmodernebb zenéje. A nagyvárosi apacstanyára tévedő gazdag kínaiban a szép utcalány lángoló vágyat ébreszt, míg szerelme be nem teljesedik, nem tud meghalni; hiába fojtogatják, döfik át karddal, megváltást számára csak a beteljesülés jelent. Goethe Faustjának szavai jutnak eszünkbe: “Ne legyen már örömről szó/a mámort űzöm a legfájóbb kéjfullánkokat / Sűrű varázslepel alatt, szüljön csodát a pillanat” (Dóczi Lajos fordítása).

Az előadói teljesítményről csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. A brutalitást kifejező rézfúvós glisszandók, az olthatatlan vágyat elénk idéző szaggatott vonós-menetek, az utcalány csábító táncának forgataga s az érzékek paroxizmusát elénk állító hajsza csak a legnagyobbaktól hallott tökéletességgel szólaltak meg. A rejtett kórus szöveg nélküli halálhörgése, a valahára, kielégülésében halálát találó mandarin utolsó sóhaja a zenei lélekábrázolása tökélye. Mindez kivételes hangzással szólalt meg ezen az estén Fischer karnagy remek dirigálásával, a pazarul játszó zenekarban. Szünet után a Kékszakállú herceg vára szintén a mélylélektan tájaira vitt bennünket. A fiatal házas Bartókot erősen foglalkoztatta a férfi-nő kapcsolat, a rejtélyes, egyszerre érzéki és mélyen intellektuális kapcsolat, amely a szerelmes nőt és a szerelemben uralkodni akaró férfit egybe fűzi. Az 1911-ben írt egyfelvonásos komponálása kihívást jelentett Bartóknak, aki azelőtt énekhangra sosem írt zenét. Végül egy olyan egyéni, különleges zenei nyelvet eredményezett erőfeszítése, amilyent a korabeli közönség azelőtt sosem hallott. Úgy véljük nem tévedünk sokat, ha a Kékszakállúban Wagner Loheringjének egy távoli rokonát véljük megtalálni.

A szerelmes, házi boldogságát, vőlegényét elhagyó Judit követi az őt megigéző bizarr Kékszakállút sötét várába, s követeli tőle, hogy adja át a titokzatos kastély mind a hét termének kulcsát. Sorra megnyílnak a nő követelésére a kínzókamra, a kincsesház, a fegyvertár ajtajai, miközben Fischer karmester intenciója nyomán csodálatos zenei ábrázolásban van részünk. Az ismét remek hangszernek bizonyuló Fesztiválzenekar bámulatos tökéletességgel szólaltja meg a rendkívül nehéz szólamokat, a gazdag partitúra minden rejtett szépsége kibomlik előttünk. Perencz Béla szép baritonjával, perfekt zeneismeretével nagy elődeihez méltó módon szólaltja meg nagyon nehéz szólamát. Hangja remekül kinyílik a csúcsponton, a “Lásd ez az én birodalmam,/messze néző szép könyöklő”-nél a zenekar, barokkos pompával megszólaló akkordjai felett.

A mezzoszoprán Szántó Andrea (Judit) tolmácsolásában némi elfogódottságot, és hangi bizonytalanságot éreztünk. Néha képtelen volt az óriási zenekart “áténekelni” – a Wagner- énekesnők örök problémája -, de az opera második felében fokozatosan magára talált és a könnyek csarnokának megrázó zenéjén már nagyon szépen énekelt, míg aztán a régi asszonyokat rejtő hetedik ajtó megnyitásakor, kitűnően ábrázolt rezignációval ő is bevonuljon a tűnt idők asszonyi közé. A művet lezáró sötétség, az elakadó szívdobbanás tompa, halkuló dobütései megrázó lezárását adták a remek estének.Fischer Iván látható örömmel fogadta a közönség kitörő tapsát. Igaza lehet annak a zenebarátnak, aki a pompás koncert után azt mondta: hol lesz már az Orbán-kormány minden kicsinyes gonoszságával, amikor Fischer Iván és zenekara még mindig a magyar és az egyetemes muzsika nagyszerűségét fogja hirdetni a világban.

Szász István / Népszava