Váltás mobil nézetre

Aki ragaszkodik ahhoz a széles körben elterjedt – bár téves – véleményhez, hogy a zene mindenképpen „valami szép, dúdolható dallam, kísérettel”, az ne menjen a Budapesti Fesztivál Zenekar modern zenei estjére. A zene ennél sokkal tágabb fogalom, kifejezési forma: különféle magasságú, hosszúságú és jellegű hangokkal. Belefér a „szép, dúdolható dallam” is, de lényegesen gazdagabb világ. Mert mindenféle érzést és gondolatot kifejezhet; akár a zűrzavart vagy a bizonytalanságot is. A zene különleges nyelv. És legalább olyan sokrétű, mint a szavakkal „dolgozó” nyelv.

Aki viszont erre a sokféleségre, végtelen gazdagságra kíváncsi, az bízvást menjen a BFZ következő modern zenei estjére. De csak akkor, ha valóban levetkőzte a „dúdolható dallam” féle előítéletet, s azzal a nyitottsággal ül be a hangversenyre, hogy „no, lássuk, mi mindenre képes a zene!”. Én – úgy érzem – ezzel a nyitottsággal ültem be a BFZ szeptember 20-i hangversenyére, de bevallom, még így is értek meglepetések.

Eötvös Péter Oktettje volt az első műsorszám. (Címének megfelelően valóban nyolcan játszották. Nyolc fúvós: egy fuvola, egy klarinét, valamint 2-2 fagott, trombita és harsona.) A mű 1-2 perces blokkokból áll, amelyekben – meglehet, saját készületlenségem miatt – nem sikerült fölfedeznem a mini-tételek sorrendjének „logikáját”, viszont mindegyik szolgált valami váratlan érdekességgel. A szerző szinte önmagával versenyezve keresi, hogy szokatlan befúvás-módokkal és egyéb játék-technikai trükkökkel hányféle hangot lehet kicsiholni egy hangszerből. Minden kis tétel zenei ötletek, gegek, hangzás-kísérletek sorozata. Demonstratív példája volt az előadás annak, hogy a zene nem csak „dúdolható dallam” lehet. A mű előadása egyébként a hangszeres zenészektől és a karmestertől is nagy munkát és komoly koncentrációt igényelt. Apró, de árulkodó mozdulat volt, ahogyan a karmester (Rácz Zoltán, aki egyébként a ma már világhírű Amadinda ütő-együttes alapítója és vezetője) kicsit nekigyürkőzött, mint egy birkózó, mielőtt fölemelte a pálcáját.

Igazi zenei csemege, magával ragadó muzsika-élmény volt a második darab, Steve Reich Double Sextetje, amelyet címének megfelelően két, azonos összetételű sextett adott elő: fuvola, klarinét, hegedű, cselló, zongora és vibrafon. (Nem gondolom, hogy a művek kiválasztásakor szempont lett volna, hogy éppen olyan darabok kerüljenek sorra, amelyeknek a címe megadja az előadó együttes összetételét, de most így sikerült.) Ezt a művet (más együttesek) már úgy is előadták, hogy egy sextett szalagra játszotta a szólamok egyik felét, majd a hangversenyen élőben játszották a másik felét, s így önmagukkal concertáltak. Most azonban valóban két sextett játszott a színpadon, tehát mindkét zenei „fél-mű” élőben szólt.

A darab gyors tételei (az 1. és a 3.) olyanok, mint egy-egy fergeteges dance macabre (halálra táncoltatás – l. a „halálra táncoltatott lány”-balladákat!). A zongorák és vibrafonok elképesztő sodrással adják (mit adják? tombolják!) a zakatoló ritmust, míg a két-két fúvós és vonós szinte meglepően hosszú hangokat játszik, amelyek majdhogynem „dúdolható” dallammá állnak össze. Aki járt már balkáni táncházban, s megélte a délszláv (vagy román) népzene páratlan ütemű lüktetésének sodrását, „begerjesztő” hatását, az tudja csak elképzelni, micsoda magával-ragadó erő van ebben a Reich-darabban. (Még pl. a sámán-dobolás vagy esetenként a jazz produkálhat ehhez hasonló extatikus lüktetést.) És ráadásul a szerző még „trükközik” is; a hangsúlyok helyét néha meglepetés-szerűen megváltoztatja. Egy ideig mondjuk több 7/8-os ütem követi egymást, s előre lehet tudni a várható hangsúlyok helyét. Ilyenkor az ember boldogan és belefeledkezve „üti” magában (vagy elfeledkezve a világról: akár a lábával is) a hangsúlyokat, de aztán – pl. egy páros ütem beiktatásával – a zeneszerző becsap, mert máshol jön a hangsúly. Emlékszem, hogy eleinte még kicsit bosszankodtam is, hogy a szerző sorozatos „tréfája” miatt képtelen voltam előre megérezni, mikor lesznek hangsúlyok, de aztán inkább valami kellemes ráhagyatkozást váltott ez ki belőlem. Az az érzés győzedelmeskedett, hogy „nem küzdök a ritmus ütésével, hagyom, hogy sodorjon a zene. Rábízom magam a zeneszerzőre.”

A két gyors tétel teljes kontrasztja volt a közbülső (2.) tétel. Ez nem zakatolt, hanem lassan, méltóságteljesen lüktetett. Nem felpörgetett, hanem kisimított, ellazított. És ebben a tételben még a legmaradibb fül számára is kellemes dallamok hangzottak fel.

Lenyűgöző volt az a zenei koncentrálás, amivel az együttes megszólaltatta a művet. Millió hang közül egyetlen egy sem lehetett rossz helyen, mert az azonnal szétzilálta volna az egész zenei „építményt”. A kemény összpontosítás kedves és együttérző mosolyt kiváltó jeleként az egyik csellista gyakran a lábfeje billegtetésével segített önmagának, hogy el ne vétse a bonyolult ritmus-képleteket. És le a kalappal a karmester előtt is, amiért sok ezer vezénylő mozdulatból egyet sem „bírt” elhibázni.

A hangverseny zárószáma Ligeti György zongoraversenye volt (Fejérvári Zoltán előadásában). A szerző sokat dolgozott ezen a művén. Az első vázlatok papírra vetését követően hat évig írta a versenymű első három tételét. De nem érezte befejezettnek, s újabb két év alatt további két tételt írt. Így lett 5 tételes a darab. Az első tétel ritmikai változatossága és páratlan ütemű lüktetése érdekesen „rímelt” a Reich-műre. A mű „küzdelmes” keletkezéstörténete tükröződik magán a zenén is. Tele van izgalmas kavargásokkal és keresgélésekkel, váratlan zenei „ijesztésekkel”. Megpihenésekkel záruló feszülések adják a tételek íveit. A zongora hol virtuóz vezetője a zenekarnak, hol „eltűnik” benne, s csak olyan, mint egy az egyenlők között. Néha az a hallgató érzése, hogy a szerző nem is igazán zongoraversenyt írt. Ugyanakkor nagyon érdekes, ahogy a komponista kihasználja a zongora teljes hangterjedelmét – a legmélyebb, szinte már alig zenei brummogástól a fémesen csengő, szinte kopogó legmagasabb hangokig. Változatos zenét írt Ligeti, amely hol izgalommal teli, hol nyugodtan zsong, hol egekig fokozódik és lecsendesül.

Nehogy valaki úgy vélje, eddig a „dúdolható dallam” ellen szóltam. Eszem ágában sincs, hiszen egy Mozart-nyitány, vagy egy Schubert-ária fülbemászó dallama is a zenei világ egy-egy csúcsát jelenti. De – s ezt szeretném hangsúlyozni – még más és másmilyen csúcsok is vannak.

Victor András