Váltás mobil nézetre
Ivan FischerPhoto: Marco Borggreve

Idejöttek! Ez már önmagába véve is csodaszámba menő dolog volt, ha figyelembe vesszük az időjárási viszonyokat, és azt, hogy a zenészek hétfő este Washingtonban léptek fel. Idejöttek és énekeltek! A Fischer Iván vezette Budapesti Fesztiválzenekar ráadásként egy XIX. századi orosz ortodox énekkel ajándékozott meg bennünket. Ilyen vokális kezdeményezéssel találkozhattunk már Brahms-koncertek végén is, amelyeken a német romantikus repertoár népszerű dallamai csendültek fel. Christophe Huss kritikája.

Ez nem kis jelentőségű, mivel a kóruséneklésben állandóan egymást kell hallgatni és közös erővel kell létrehozni a harmóniákat. Ebben a műfajban az egymást követő részek kapcsolásainak dinamikája és a pianissimok kapnak nagy hangsúlyt. Ha nincs ez a fajta fegyelem, Weber A bűvös vadászának nyitányában sem jelenhetnének meg a zenei finomságok, ahogy a szünetek és a belépések végtelen puhasága sem. Ezzel a markáns zenével és a kivételes hangzású kürtökkel (különösen az emeleti erkélyről játszott első megszólalásukkal), a koncert a lehető legjobban indult.

A hallgató emellett már a kezdéskor megérthette Fischer Iván akusztikai döntéseinek jelentőségét. Bár nem különösebben ismeri a termet, talált megoldásokat arra, hogy annak szabálytalanságait kiküszöbölve szólaljon meg, visszaverve a hang spektrumát – fényes magas és lágy mély hangokkal. Az alapelgondolás ugyanaz, mint Yannick Nézet-Séguinnél: a nagybőgőket a színpad hátsó részén kell elhelyezni, a zenekar közepén pedig ki kell alakítani egy „gravitációs központot”, egyfajta „hangzó öblöt” (csellók, kürtök). Fischer Prokofjevnél odáig ment, hogy a tubát a színpad kellős közepén helyezte el, kettéválasztva ezáltal a nagybőgők szólamát.

A Budapesti Fesztiválzenekar ugyanolyan zenekari színvonalat produkált, mint legutóbbi látogatása során: rendkívül rugalmas vonósok, kivételes hangzású kürtök, daloló és szépen frazeáló trombiták, valamint egy csodálatos klarinét-oboa duo.

Prokofjev 5. szimfóniája várakozásainknak megfelelően szólalt meg: pontosság, artikuláció, az árnyalatok széles skálája, illetve rendkívül gyors hangulatváltások jellemezték. A hatalmas fortékat Fischer Iván a világosan érthető csúcspontokra tartalékolja. A zenekar egysége egy pillanatra sem szűnik meg. Ezzel együtt Prokofjev 5. szimfóniája mégsem annyira felejthetetlen, mint Rahmanyinov 2. szimfóniája. Az első tétel nagyon feszes visszatérő gunyorosságai ugyan jobban is összeolvadhattak volna (a szerző poco animato-t írt elő), hogy még inkább a nyughatatlanság benyomását keltsék. Mindazonáltal rendkívül magas szinten jártunk.

Liszt 1. zongoraversenyénél Fischer Iván és vonósai igen eredeti módon mutatkoztak meg már az első hangjegyek vonómozdulataitól, igencsak harapós benyomást keltve. Marc-André Hamelin, a maga lenyűgöző hangzásával, bátran, merészen frazeált. A Liszt-művet, még annak lassú, meditatív részét is, szabadon játszotta. A második tétel nekem kissé hajszoltnak tűnt egy quasi adagióhoz képest. Emellett hamar zavarni kezdett a túlságosan hangos triangulum durva kicsengéseivel, mi több, olyan hang is volt, amelyet a felhangokban kellett megkeresni, mert a hangzó domináns az előírt rezgéstartomány alatt volt. Ettől az apró kellemetlenségtől eltekintve az előadás káprázatos volt.

A budapesti zenészeket természetesen szeretettel várjuk a legközelebbi alkalommal is.

Az eredeti cikk itt elérhető.