Váltás mobil nézetre

Fischer Iván vezényletével a Zenekar két német zeneszerző óriás: Ludwig van Beethoven és Richard Strauss műveit adta elő

[…] A koncert Beethoven Coriolan-nyitányával kezdődött, melyben a Budapesti Fesztiválzenekar rögtön magas művészi színvonalon és meglepő homogeneitással mutatkozott be. Fischer Iván a szó szoros értelmében „kézben tartja” a darabot, vezénylése sokatmondó, ugyanakkor visszafogott, nincs szüksége széles mozdulatokra a legváltozatosabb árnyalatok kifejezéséhez. A karmester és a zenekar egyetlen nemes és homogén tónusú hangszer. Lenyűgöző a biztonság, amellyel végigviszik a dinamikai fokozásokat, a líraian éneklő pianótól a lélegzetelállító crescendón át a határozott és robusztus fortéig. A D-dúr hegedűversenyben Fischer még inkább kidomborít/kimutat/megmutat Beethoven zenéjének drámaiságát […] Fischer Beethoven belső küzdelmét hangsúlyozza, a tutti részekben előtérbe állítva, a szólista pillanataiban pedig elrejtve a zenekart. […] A Hegedűverseny az utolsó tételben, a híres Rondóban teljesedik ki, ahol a zenekar és a szólista között különleges szinergia jön létre.

[A második részt] a zenekar a Rózsalovag 2. keringősorozatával indítja, könnyed hangulatával feloldva az első rész nyugtalanságát. Egy másik világba kerülünk, és Fischer vezénylése is átalakul: kevésbé kötött, de továbbra is mértéktartó és elegáns. […] A zenekar játszik a színekkel, az előadás egyre világosabb színekben pompázik, a hangképzés kevésbé súlyos. Így érkezünk el az utolsó műhöz, egy kompozícióhoz, amelyet csakis élőben érdemes hallgatni, és amely még sokáig visszhangzik hallgatójának fülében.

[…] Nem fér kétség ahhoz, hogy egy zenemű sikere a karmester és a zenekar közötti együttműködésen múlik, és Fischer, illetve a Budapesti Fesztiválzenekar esetében ennek is egy rendkívüli példájával állunk szemben. […] Figyelemreméltók a fúvósok, mind a rezek a mozgalmasabb részekben, mint pedig a fák, amelyek álomszerű atmoszférát teremtenek kibomló trilláikkal és ködbe vont hangzásukkal. Fischer most már szélesebb gesztusokat használ, s az imponáló, erőteljes, érces fortékat mélyen izzó pianókkal állítja szembe: a zene a végletekig erősödik, hogy aztán elhalóan a rémület szakadékába zuhanjon. Meg kell említenünk a koncertmester, Eckhardt Violetta bravúros játékát is, a szólórészeket rendkívüli szenvedéllyel, tartalmas hangon, magával ragadóan játssza.

ilcorrieremusicale.it  Monika Prusak