Váltás mobil nézetre
Truls Mørk



A három-koncertes fesztiválzenekari hétvége első estjén, október 13-án, az együttes frissen, a felfedezés izgatottságával játszott. Kizárólag orosz mesterek művei szólaltak meg. A műsorfüzet tanúsága szerint mindhárom kompozíció először szerepelt a zenekar műsorán.

A szimfonikus költemény mintájára – már ami a darab méretét illeti – szimfonikus epigrammának is nevezhetnénk Anatolij Ljadov Az elvarázsolt tó című meseképét. A mű afféle lírai karakterdarab, apró rezdülésekből skiccelt állapot- és hangulatrajz. 1909-ben keletkezett, érzéki hangzású, ám meglepően modern koncepciójú tétel. E muzsikát hallgatva úgy sejtem, hogy Ljadov nem legendás lustasága miatt nem lett a Tűzmadár komponistája, egész egyszerűen nem mozgatta meg zeneszerzői fantáziáját a túlságosan is mozgalmas balett-cselekmény. S hogy ezek után – beugróként – az ifjú Stravinsky végül megírta a Tűzmadár zenéjét – ma már történelem.

A felszínen egykedvűen fodrozódó víz látványát valamint a mélység titokzatos és csak sejtett mozgásait Ljadov mesterien transzformálta hangokká és hangszínekké, és ez a rafinált partitúra a Fesztiválzenekarnak köszönhetően kifinomult muzikalitással kelt életre. Csodás vonóskaruk ismét bizonyított, a hangzás felszínének homogenitásában nem volt nehéz felismerni a víz tükrét, az apró, már-már kamarazenei gesztusokban és egyéni kezdeményezésekben pedig ezúttal nem a hallgatag, hanem épp fordítva: a fecsegő mélységre lehettünk figyelmesek.

E magkapó koncertnyitány után Dmitrij Sosztakovics kereken fél évszázaddal későbbi darabja, az 1959-ben, Msztyiszlav Rosztropovics számára komponált Gordonkaverseny következett. A szólista a nagyszerű norvég csellóművész, Truls Mørk volt. Az előadás a mű formátumával kapcsolatban semmilyen kétséget nem támasztott, s ha valaki hozzám hasonlóan egy nem túl jelentős kompozíció emlékével érkezett a hangversenyre, bizonyos, hogy egy kivételes Sosztakovics-darab élményével távozott. Ez az interpretáció tehát minden ízében a művet szolgálta. Truls Mørk pedig igazolta, hogy nem véletlenül tartozik a világ csellistáinak abszolút élvonalába. Nem is emlékszem, hogy találkoztam-e valaha ennyire makulátlan, végig kristálytiszta intonációjú csellójátékkal, ennyire magabiztos és kikezdhetetlen ízlésű, tökéletesen bepróbált és kigyakorolt előadással. És ezúttal egy cseppet sem volt zavaró, hogy a meglepetésekről le kell mondani, hogy Truls Mørk – a korábbi koncertfelvételek tanúsága szerint – ugyanezzel a perfekcióval játssza a művet Los Angelestől Budapestig, és hogy játékában van valami elidegenítően tökéletes és professzionális. Ráadásul Truls Mørk rendkívül szerényen, szemérmesen képviseli előadóművészi maximalizmusát, neki készséggel elhiszem, hogy a koncertezést szolgálatnak tartja. A közönség nem is engedte el ráadás nélkül. Egy katalán népdalfeldolgozást játszott, melyet annak idején Pablo Casals tett világszerte ismertté. A Madarak éneke című himnikus szólótétel a hagyományos értelemben nem igényel nagy virtuozitást, csak gyönyörű hangképzést. S ezzel Truls Mørk nem is maradt adósunk, az egész hangversenytermet elborította éterien szép és valószínűtlenül magvas, különlegesen vibrált csellóhangjával.

Az est dirigense az idén 75 esztendős, New York-i születésű David Zinman volt. Kiváló dirigens, első osztályú szakember, sugárzó intelligenciájú muzsikus. Budapesti vendégeskedése elmélyült és tartalmas, kölcsönösen inspiráló közös munkáról árulkodott. Mondanom sem kell, hogy a Ljadov-mű csodájában vezető szerepet játszott, a versenyműben pedig a legnagyobbakhoz hasonlóan maradt észrevehetetlen. Utóbbiban egyetlen apróságra lehetett csak felfigyelni, úgy tűnt, hogy Zinman és a szólista nem dolgozott ki közös stratégiát az önálló tétellé fejlesztett szólókadencia és a finálé közti átmenetre. Nem hiányzott viszont a stratégia az est második felében: Rachmaninov kissé széttartónak ígérkező III. szimfóniáját a karmester vasmarokkal fogta össze. Zinman darabértelmezése valóban értelmezés volt, a szimfónia-szöveget tagolta, a legfontosabb gondolatokat kiemelte, az előre- és visszautalások hálóját plasztikussá tette: tehát a szimfónia szerkezetére koncentrált. De talán azok is lelkesen tapsoltak, akik a rachmaninovi mélabú vagy épp a felkorbácsolt orosz öröm reményével ültek be a hangversenyre.

Molnár Szabolcs, Magyar Rádió, Új Zenei Újság