Váltás mobil nézetre
Ivan_Mahler_w

A Budapesti Fesztiválzenekar jól őrzi titkát: a Jóisten se tudja, mi lehet az. Talán zsenge korával állhat összefüggésben (1983-ban alakult) vagy talán némileg haszonelvű nevével. A Gramophone magazin felmérésében a világ legjobb zenekarai között a kilencedik helyet foglalja el, ám e koncert tanúsága alapján minden nem csodálkoznék, ha az első háromba sorolnák. (bachtrack.com)

A zenekar sikere egészen biztosan részben köszönhető a vezetőjéhez – és egyik alapítójához -, Fischer Ivánhoz fűződő hosszú kapcsolatának.  Nyilvánvalóan minden egyes előadást és lemezfelvételt kivételes alkalomnak tekintenek, így kellett ennek történnie ezen a koncerten is, amelynek műsorán a 19. és a 20. század egy-egy nagy remekműve szerepelt. A hangverseny Bartók népszerű Concertójával kezdődött. A mű a bőgők halk dörmögésével indul, a pódium mélyéről, majd lassan, titokzatosan bontakozik ki, ahogy fokozatosan megszólalnak Bartók népzenei fogantatású dallamai. Az első és második hegedűszólamokat elölről, a pódium  jobb- illetve baloldaláról hallottuk. Fantasztikus hévvel szólaltak meg rögtön első belépésükkor. Mindenki számára világos volt, hogy a budapestiek vonóshangzása a végsőkig kifinomult és, ahol a zene megköveteli, súlyos.

Fischer az egyes tételek között nem tartott szünetet, amitől a mű  koherensebbnek tűnt, mint ahogy azt a korábbi előadásokon megszoktuk. Mindezen túl a karmester vezénylésével és finom játékával sokkal jobban lekerekítette, mint ahogy azt más tolmácsolásokban megszoktam. A második tétel, a „párok játéka”, amelyet a kisdob vezet be, játékosabb nem is lehetett volna.  A fagott pár szólamának már-már túláradó vidámsága nem csupán a közönség, de a zenekar tagjainak ajkára is mosolyt csalt. Ezeket a muzsikusokat könnyedség és virtuozitás jellemzi. Ez különösen evidens volt a híres, vulgáris  Sosztakovics-idézetnél – Bartók a Leningrádi szimfóniából idéz a negyedik tételben. Azzal a különbséggel, hogy itt nyoma sem volt az erőltetett vulgaritásnak, inkább somolygásnak érződött az idézet, Fischer pedig valósággal eltáncolta a vidám, ünnepi dallamot.

A kavargó, örvénylő finálé őrjítő fúgáját világosabbá tette a vonósok könnyedsége és a zenekar okos, áttekinthető elrendezése. Mire eljutottunk a coda száguldásához, nyilvánvaló volt, hogy a próbák során Fischer milyen aggályos pontossággal, micsoda szakértelemmel készítette fel az egyes szólamokat. Nem hiszem, hogy a közeljövőben még egy ilyen színgazdag, ilyen finom arányokkal dolgozó és ilyen jól előadott produkcóját hallhatom a műnek.

Ami Bartókot illeti, a magyarok hazai pályán mozognak. De vajon hogy bánnak a német repertoárral?  Mint kiderült, mesterien. Brahms áradó dallamai áradtak, ahogy annak lennie kell. A csodálatos nyitó frázist Fischer valahogy  mintha az éterből húzta volna elő. Biztos vagyok abban, hogy a zeneszerzőnek is az volt a szándéka, hogy szinte ne lehessen érezni az ütemvonalakat. Fischer az egész előadás során megtalálta a pontosan megfelelő tempókat. Nem akarta egységesíteni a tempót egy egész tételen keresztül, ahogy azt teszi, mondjuk Haitink, hanem minden egyes szekcióhoz megtalálta az odaillőt, majd elhitette, hogy ezek a kizárólagosan megfelelőek. Az első tétel codájának egy váratlan pillanatában, ahol  hatásvadász karmesterek többnyire inkább szabadjára engedik őket, Fischer szinte elnémította a kürtöket, és feltárta, kibontakoztatta a fafúvós szólamok részletgazdagságát. Az előadás fénypontjai közé tartoztak továbbá azok a hihetetlenül pontos vonós pizzicatók a mennyei szépségű Andante  moderatónál, hogy a szívből jövő, bensőséges, kissé vibrált cselló-dallamról ne is beszéljünk, amely a lágyan intonáló kürtök mellett szólt. Itt-ott akadtak modorosságok, de ezek nem voltak nagyon zavaróak. Az ilyen hangversenyek nagyon megnehezítik a kritikus dolgát, egy idő után ugyanis kezd kifogyni a felsőfokú dicsérő jelzőkből. Sir Colin Davis múlt heti sajnálatos halála után alighanem közel s távol Fischer és zenekara mutatja a legjobb karmester/zenekar kapcsolatot. Ráadásként egy melankolikus Magyar táncot kaptunk ( a tizenegyediket). Aztán váratlanul Fischer helyet cserélt az első hegedűssel, aki a közönség soraiból odahívta a City of Birmingham Szimfonikus Zenekar magyar első brácsását, Römer Ádámot, aki csatlakozott az improvizált cigányzenekarhoz, amelynek köszönhetően aztán további zenei gyönyörökben lehetett részünk.

Peter Marks