Váltás mobil nézetre
TRH-w

A Budapesti Fesztiválzenekar, amely immár úgyszólván Magyarország és a névadó város művészeti nagykövetének számít, szívesen járja be a bolygót, s így már szinte megszokottá vált, hogy a Salle Pleyelben találkozunk velük és alapító karmesterükkel újra, így október végén, alig több mint egy évvel előző itteni koncertjük után. Nem is bánjuk, hiszen ez az együttes, határozott arcélével és művészi minőségével garancia arra, hogy mindig érdekes koncertben lesz részünk. (resmusica.com, Patrick Georges Montaigu)

A koncert nyitányaként egy Bartók Béla előtti főhajtásként komponált mű hangzott el; honfitársa, Veress Sándor 1945-ben írta a darabot, vagyis közvetlenül a legjelentősebb huszadik századi magyar komponista halála után, annak a kezdeményezésnek a keretében, mellyel a magyar állam a második világháborúból éledve új lendületet szándékozott adni a zenei életnek. Veress maga is Bartók-tanítvány volt, majd ő is a Liszt Ferenc Zeneakadémia tanára, mielőtt Svájcba emigrált és svájci állampolgár lett; tehát éppen a megfelelő személy volt arra, hogy ezt a siratót (Threnos, görögül) Bartók emlékére megkomponálja. A művet hallgatván nem nehéz elképzelni a komponista érzéseit, melyet nagy elődjének távozása keltett benne, annyira megfoghatóan benne vannak ebben a tizenöt percnyi sűrű és intenzív zenében, amely ugyanakkor szemérmes és mentes minden közönségességtől. A zenekar és karmestere tolmácsolását a magától értetődőség és természetesség jellemezte, s azonnal meggyőzött ennek az hommage-nak a minőségéről.

Ezután Beethoven no.4-es zongoraversenyében újra találkozhattunk azzal a zongoraművésznővel, aki ezt mindig kiválóan játszotta, valahányszor csak hallhattuk koncerten, igencsak különböző karmesterekkel vagy éppen azok ellenére: Maria João Piressel. Ezen az estén nyújtott teljesítménye, melynek finom gördülékenysége az Allegro moderato tételben alig maradt el legjobb koncertjei mögött, az Andante con motóban újra rátalált természetes kecsességére és egyszerűségére; a tétel molto cantabile utasítását a művésznő mindig makulátlanul megvalósítja. Ennek a központi tételnek az erősen visszafogott tempója, ahol a zenekar sempre staccatója sosem törte meg a zenei diskurzust (ellentétben sok más interpretációval), lehetővé tette, hogy a szólista és a zenekar párbeszéde a tökéletes egyensúly és a folyamatos egymásra figyelés alapjain bontakozzon ki, ami azután folytatódott is a jókedvű záró Rondo vivacéban. A művésznő engedett a közönségnek, amely nem akarta olyan hamar elengedni, és többször visszatapsolta; Pires ráadásként Schubert erős beethoveni hangsúlyokkal rendelkező D.935 no.2-es Asz-dúr Impromptujét játszotta.

Még ha Antonín Dvořák cseh volt is, az előadók pedig ezúttal magyarok, számunkra nyilvánvalónak tűnt, hogy a budapesti zenekar és Fischer Iván tökéletes affinitásról tettek tanúbizonyságot, végig ebben a 8., G-dúr szimfóniában, amelyet teli szájjal faltak, olyan lelkes falánksággal, ami nemcsak hallható, hanem szembeszökő is volt. A karmester mindvégig élénk és ruganyos vezénylése kihozta minden tétel sajátos karakterét, anélkül, hogy megtörte volna az egész mű logikáját, annak ellenére, hogy határozottan különböznek tempó és dinamikai intenzitás tekintetében, amelyet az ötven vonóssal játszó zenekar – a hat bőgővel leghátul – bravúrosan és precízen meg tudott valósítani. Egyértelmű, hogy ez az együttes együtt lélegzik ezzel a zenével, és egy emberként követi karmesterének irányító, ugyanakkor gesztikulációjában takarékos pálcáját. Még azt is megengedték maguknak, hogy egy akkord csúcspontján kórusban felsóhajtsanak – „Ah” –, amit eddig még sosem hallottunk. Vajon helyi hagyomány lehet? A szimfónia átfogó sikerültségén belül nem tennénk különbséget a négy tétel között; a darab folyamatosan kézben tartott és világosan kirajzolódó vonala, a diszkrét és egyben fénylő költészete, valamint felidéző ereje magával ragadó és személyes tolmácsolást eredményezett.