Váltás mobil nézetre
_SA81560

Nem minden zenekar képes arra, amire a Budapesti Fesztiválzenekar: úgy befejezni egy hangversenyt, hogy kórusba rendeződve szépen elénekeljen néhány a cappella Brahms kórusművet. A szerdai hangversenyen a nyitószámként elhangzó Varázsfuvola-nyitány első három hangja is elég volt a varázslat előidézésére. (The Times/Geoff Brown)

Azonnal megjelentek az együttes csodálatos színei, az anyagszerű fafúvóshangzás, a  bársonyos rézfúvósok, a kaméleonszerű vonósok, amelyek egyik pillanatban lágyan, behízelgőn játszanak. Fantasztikus. Gyorsan betelnénk a zenekar nyújtotta jellegzetes hanggal, de (a BFZ-t több mint harminc éve vezető) Fischer Ivánnak köszönhetőn a másik oldalon ott az a dinamika, lendület, amelyet a legjobban Brahms első szimfóniájának előadásában érezhettünk.

Ebben az igéző előadásban a frazírozás és a ritmus apró mozzanatai olykor megbizsergették az ember fülét, de mindez semmit sem változtat a kép egészén, a  darab belső küzdelmet sejtető polifonikus kezdetétől a reflektív belső közjátékokon át egészen a művet záró győzelmi parádéig. Fischer áll egyedül a pódiumon, partitúra nélkül, pult nélkül, biztonsági korlát nélkül és buzdítja muzsikusait, hogy ássák ki, tárják fel Brahms szívét és lelkét.

Mozart szelleme akkor született újjá, amikor megjelent a pórdiumon a  Jeunehomme-koncert szólistája,  Maria Joăo Pires. Az apró termetű művésznő még a legnagyobb erőfeszítést igénylő részeknél sem játszott erőből, olyan volt, mintha a hangok maguktól jönnének létre,  játéka finoman tiszta, átható volt, friss és egyszerű.

A csoda vége a fináléban jött el, ahol a szólista sebes tempójú, filigrán szólama olyan finoman és árnyaltan fonódott egybe a zenekari szólamokkal, hogy a közönség kollektívan visszafojtott  lélegzettel hallgatta. Hogy énekelni hogy tud, nem tudom, de az biztos, hogy Pires zongorázásban verhetetlen.