Váltás mobil nézetre

Hány arca van egy nagy zeneszerzőnek? Egynél biztosan több: a jelentős alkotó egyik tulajdonsága feltétlenül a sokszínűség, a képesség a világ dolgainak többféle megvilágítású, olykor egymással ellentétes szempontokat érvényesítő ábrázolására.

A Budapesti Fesztiválzenekar legutóbbi koncertműsora mintha ezt az állítást illusztrálta volna a zene nyelvén. Az első részben két Beethoven-művet hallottunk, a másodikban két Richard Strauss-kompozíciót, és mindkét páros esetében éles ellentétek néztek farkasszemet egymással. A Beethoven-félidőben a Coriolan-nyitány feszültségeire és dacos-drámai indulataira a Hegedűverseny két első tételének már-már szakrális tisztasága és emelkedettsége, majd vadászrondó-fináléjának energikus derűje válaszolt. A szünet utáni Strauss-párosban pedig A rózsalovag Második Keringősorozatának nosztalgikus hedonizmusát ellenpontozta egy zenében elbeszélt filozófiai traktátus, a nagybetűs Élet problémáival Nietzschét követve megküzdő Imígyen szóla Zarathustra. Kitűnő összeállítás, sugallatos miniatűr antológia arról, milyen egymásnak ellentmondó törekvések munkálhatnak ugyanabban a jelentős zeneszerzőben.

Gyanítom, hogy a többség nem úgy közelített ehhez a műsorhoz, ahogyan azt az iménti bevezetőben felvázoltam. A nagyközönség számára ez a három hétvégi hangverseny egyetlen névben volt összefoglalható: Pinchas Zukerman. Valóban, a Hegedűverseny szólistája, az idén hatvannégy éves, Izraeli születésű muzsikus, ahogy azt elkoptatott szókapcsolattal mondani szokás, élő legenda, egyik utolsó, megkésett képviselője annak a hegedűstípusnak, amelyet Jascha Heifetz, Nathan Milstein, Isaac Stern, Itzhak Perlman munkássága fémjelez, és amelynek legfőbb jellemzője a mindenen (olykor még magán a zenén is) győzedelmeskedő hangszeres virtuozitás. Zukerman ezt a zenésztípust állítja elénk, és ma már valóban egy művészalkat magányos megtestesítőjeként, mert a mai nagy hegedűsök Vagyim Repintől Leonidasz Kavakoszig, Christian Tetzlafftól Isabelle Faustig másképp játszanak, mint ő. Hogy mennyire másképp, megmutatta a nagy érdeklődéssel várt Beethoven-hegedűverseny. Ehhez a műhöz a mai előadói gyakorlat már egyértelműen az immer simpler beethoveni elve felől közelít, lehántva az interpretációról minden hatáskeltő sallangot, hogy maga a Gondolat nyilatkozzék meg nemesen és tisztán. Így tett nemrég Baráti Kristóf, amikor a Royal Philharmonic Orchestra Charles Dutoit által vezényelt koncertjén eszményi tökéletességgel tolmácsolta Beethoven művét. Zukerman más világ: nem tudom, vajon a technika kopásait és az intonáció ingadozását igyekszik-e ezzel palástolni, mindenesetre dúsít, sötétíti és vastagítja a hangot, olyan érzékiséggel telített tónusokat keres, amelyek nem illenek sem a nyitótétel átszellemültségéhez, sem a Larghetto imádságos hangjához. A fekvésváltásokban ott a régi vágású, hatáskeltő glissando, amely egyrészt nyúlóssá teszi a végeredményt, másrészt egy kicsit mindig az „ide húzd a fülembe” nemkívánatos alapszituációját idézi fel. A dallamok megformálását elárasztja az értelmező agogika: szinte nincs skálamenet, amelyben az első hang ne kapna kiszélesítő nyomatékot, s a további hangok ne szaladnának meg. Nincs értelme kerülgetni: Zukerman számára, s ez napnál világosabb, Beethoven Hegedűversenye nem költészet, nem a humánumról megfogalmazott egyetemes érvényű vallomás, hanem egy virtigli versenymű, amelyet hatásosan kell játszani, sőt bizonyos részleteit – horribile dictu – sikerorientáltan el kell adni. Mivel meggyőződéssel képviseli ezt az esztétikát, produkciója koherens egészként jelenik meg előttünk, legfeljebb az furcsa kissé, hogy maga a játékos szubjektuma e végsőkig szubjektív megközelítés ellenére, mégis, mintha mindvégig távol maradna, mintha Zukermannak nem volna igazán kedve ehhez az egészhez. Ezt igazolta az általam hallott vasárnapi koncerten a művész magatartása is: a nagy siker ellenére csupán rutinosan fogadta a tapsokat, de nem adott ráadást, mint aki belefáradt a hangversenyezésbe.

Számomra ez a koncert – világsztár vendégművész ide vagy oda, a Fesztiválzenekarról és karmesteréről, Fischer Ivánról szólt. A zenekar a Coriolan-nyitány feszes ritmusai, tömör hangzása és élénk hangsúlyai után már a Hegedűversenyben is remekül vizsgázott azzal, hogy alkalmazkodott a szólista romantikusan hatásközpontú elképzeléséhez. Az igazi, nagy szimfonikus jutalomjáték azonban a szünet után, a két Richard Strauss-kompozíció megszólaltatásakor következett. A Rózsalovag-keringősorozatban megcsodálhattuk a zenekar színeit és játékának hajlékonyságát, az előadás kicsattanó kedélyét, frivol eleganciáját, nosztalgikus báját és iróniába csomagolt érzelmességét. A Zarathustrában pedig Fischer Iván felmutatta a mű monumentális sokrétűségét: a romantikus gigantomániát éppúgy, mint a születő modernizmus harmóniai kísérletezését, a zene elbeszélő és ábrázoló jellegét éppúgy, mint a nagy tuttikat és a finoman cizellált kamarazenei részleteket. Egyszóval azt, amiről már a kritika bevezetőjében is szólni igyekeztem: az ellentmondásokban megnyilvánuló gazdagságot. Nagy formátumú, perfekt kidolgozású, egyszersmind megszólító közvetlenségű előadás volt ez, még a Fesztiválzenekar magas átlagszínvonalán belül is ünnepi teljesítmény, amely után ráadásként Fischer Iván és zenekara egy másik Strauss: Johann zenéjével búcsúzott a közönségtől.

Csengery Kristóf, Új Zenei Újság