Váltás mobil nézetre
Ivan FischerPhoto: Marco Borggreve

Az 1951-ben, Budapesten született Fischer Iván évek óta a világ legkeresettebb karmesterei közé tartozik. Harminc éve alapította meg a Budapesti Fesztiválzenekart, amely a Gramophone című angol zenei szaklap szerint a világ tíz legjobb szimfonikus zenekarának egyike. Fischer a mostani évadtól kezdve a Konzerthaus zenekarának vezető karmestere is. Berlint „szabad, toleráns és vidám” városnak tartja, ahol már otthon érzi magát. (by Klemens Hippel)

Fischer úr, az ön berlini szerződtetését nagy várakozás előzte meg. Ön ezt teherként éli meg?

Én ezt egyáltalán nem érzem tehernek. De a nagy várakozások azért vannak, mert nagy a kíváncsiság és van egy bizonyos lelkesedés. És erre mindenképpen szükségem van ahhoz, hogy elérjek valamit. Berlinnek olyan sok zenekara van. Nem utolsósorban itt vannak a nagy nemzetközi hírnevet élvező berlini filharmonikusok. És itt van ez a zenekar és ez a ház, itt a város központjában, az egykori Kelet-Berlinben, a város talán egyik legszebb pontján.Az ember pedig bizonyítani akar. Én nagyon egészséges dolognak tartom, hogy valaki el akar érni valamit. Sokkal jobb ez, mintha azt hinnénk, hogy „már úgyis elég jók vagyunk.”

Budapesti zenekara a világ tíz legjobbja között van. A Konzerthausorchesterrel mit lehet elérni?

Egy ilyen cím nagyon szép, az ember örül neki, de nem ez a lényeg. Miért játszik egy zenekar, mit is csinálunk valójában? Tudni kell, hogy ez nem verseny és nem arról szól, hogy összehasonlítgatnak bennünket.  A lényeg a közönség kulturális szükségletének kielégítése. Egy olyan közönség szolgálata, amely zenét akar hallgatni. És annak, hogy az ember boldoggá tegyen másokat, egy útja van: a zenét, amit játszunk, nekünk magunknak is szeretnünk kell, és ezt a szeretetet kell megosztanunk az emberekkel. Jó, ha dicsérik és kitüntetik az embert, de nekünk ott, a hangversenyteremben kell jól muzsikálnunk. Ott ülnek az emberek, nekünk pedig a bennük lakozó gyermeket kell megérintenünk, aki valami szépre vágyik, aki  arra vágyik, hogy gondoskodjanak róla, és hogy valami felemelőt halljon. Ez a lényeg, ennek kell a szemünk előtt lebegnie, és akkor maguktól is jönnek a díjak, kitüntetések.

A Konzerthaus internetes oldalán azt a mondatot idézik öntől, hogy „csak olyan műveket vezényelek el, amelyekhez megvan a kulcsom.” – Létezik olyan, hogy „a” kulcs egy-egy műhöz?

De még mennyire! Én magam is komponálok és tudom, hogy működik ez a folyamat. Az ember ír valamit, ami nemcsak hangjegyeket jelent. A hangjegyek mögött ott van egy hangulat, egy érzés, valami, ami lenyűgöz. Ezt kell megérteni és ezzel kell tudni azonosulni. Ha Beethovent vezényelek, két dolgot kell tennem: meg kell értenem, hogy Beethoven mit akart mondani, és nekem azt kell a pódiumról közvetítenem, sugároznom. Ahogy egy színésznek, aki azonosul a szerepével. Nagyképűség lenne azt mondanom, hogy ez minden komponista esetében tényleg sikerül is. Az egyik zeneszerzővel jobban sikerül , a másikkal kevésbé.

A zeneszerzés hozzátartozik a karmesteri hivatáshoz?

A kettőnek sok köze van egymáshoz. Ha az ember maga is komponál, jobban megérti a zeneszerzőket. És ha nem komponál, akkor is van benne egy erős igény a kreativitásra. Arra, hogy ne „csak” interpretálni akarja a zenét. És akkor az ember olykor túlzásokba esik. Én azonnal felismerem a nem komponáló karmesterek frusztrációit, ilyenkor legszívesebben azt mondaná, írj valamit, az megnyugtat. (nevet).

Ön olyan különböző karmesterek növendéke, mint Hans Swarowsky és Nikolaus Harnoncourt – melyikük volt önre a legnagyobb hatással?

Valószínűleg Harnoncourt nagyobb hatással volt rám, mint  Swarowsky. Swarowsky száraz volt: az új tárgyilagosság nemzedékéhez tartozott. Az volt a jelmondata, hogy csak semmi érzelgősség. Ez a generáció romantikaellenes volt. Ezt az olyan karmestereken is látni, nyomokban, mint Pierre Boulez. Harnoncourt viszont fölnyitotta a szemünket, rávezetett, hogy itt sokkal többről van szó: nem csak kottafejek soráról, hanem a mögöttük lévő üzenetről is. Ez engem mindig sokkal inkább izgatott.

Ön szerint mi a karmester szerepe?

Én abban látom a szerepemet, hogy megőrizzem a zenekar egységét. Ott ül előttem száz művész, az egyik félénk, a másik inkább temperamentumos. A karmester feladata az, hogy ezeket a tehetségeket egy irányba vezesse, hogy zenélésük egy dolgot fejezzen ki. Ez a feladatunk. Nem szabad azt hinni, hogy a karmester utasításokat ad, amelyeket a zenészek követnek. Az úgy nem menne. Az egyes zenésznek kreatív módon kell játszania a darabot, teljes lélekkel, meggyőződéssel, kockázatvállalással. Természetesen néha ki kell javítani a hibákat, eltüntetni a piszkokat, mint egy takarítónőnek. Ez a feladatunk ugyancsak megvan, de egy jó dirigens csak 10 százalékban takarítónő és 90 százalékban az inspiráció forrása.

Miben áll a különbség az utasítás és a inspirálás között?

Képzelje el, hogy a fuvola lassabb a brácsáknál. Erre azt mondhatja: kérem a brácsákat, ne olyan gyorsan, vagy hogy kérem, a fuvola legyen gyorsabb. Ez az unalmas munkamódszer. Viszont azt is mondhatjuk a brácsaszólamnak, hogy ezen a helyen figyeljenek a fuvolára. Ezzel bekapcsolom a kreativitásukat, és ők maguk fognak rájönni, hogy az adott helyen túl gyorsak vagy túl lassúak. A helyzet az, hogy ha emberek hangszert tanulnak, fejlesztik kreativitásukat, bátorítják a különböző speciális dolgok iránti érdeklődésüket, minden létező dolog kell, hogy érdekelje őket. És akkor révbe érnek, egy szimfonikus zenekar tagjai  lesznek, és egyszer csak már senki sem kéri tőlük, hogy legyenek kreatívok. Nem kell törniük a fejüket, nem kell műsorokat tervezniük, nem kell kibontakoztatniuk a  személyiségüket – már nem nagyon kérnek tőlük ötleteket. A kreatív képzés és a kreativitást nem igénylő munka kettőssége zsákutcába vezet. Ezen érdemes elgondolkodni. Ki kell használni a zenészek kreativitását. A hivatalnok-zenélés megöli a zenét.

Ön a Konzerthausban is folytatja az új hangversenyformák keresését. Mi szükség ezekre?

A hagyományos hangversenyforma többnyire nem illik a zenéhez. Schubert egy olyan szalon számára írta a dalait, amelyben talán harminc ember ülhette körül a zongorát. Mi egy 1000 fős teremben ülünk. Hát ez minden, csak nem schuberti. Vagy például gondoljon azokra a művekre, amelyeknek meglepően kell hatniuk. Beethoven Kilencedik szimfóniája forradalmi mű volt. Mindenki felkapta a fejét, amikor egy szimfóniában egyszer csak megszólalt egy emberi hang. Ez teljességgel más volt, mint egy hetente hallott darab, amely kiszámítható. Gyakran éppen a „normális” koncertet tartom egy kicsit furcsának. Ezért próbálkozom állandóan. Mit is mond a mű, mi az üzenete? És azt próbálom megvalósítani, hogy az eredeti üzenet jöjjön át. Csináltunk például egy Rahmanyinov-estet, amely egy zongorakíséretes dallal kezdődött. Ezt fontosnak tartottam, mert ez Rahmanyinov döntően fontos oldalát mutatja meg. Számára fontos az orosz nyelv, és ez egy hagyományos zenekari est műsorából hiányozna.

Meglepetéskoncertet azonban ebben az évadban nem kínál.

Majd az is jön még. Nem túl gyakran. A meglepetéskoncertben az a jó, hogy az embernek nem kell túlságosan hamar döntenie. A mi munkánkban két évre előre kell tudnunk, mit, mikor, kivel játszunk majd. Néha úgy hiányzik, hogy megvalósítsunk egy spontán ötletet. Erre nyújt lehetőséget a meglepetéskoncert.

Nyilvános főpróbákat tart, amelyre rendszeresen közönséget hív…

Én ebben arra látok lehetőséget, hogy összeegyeztessük a közönség  és a zenekar elképzeléseit. A zenekar az előadás előtt gyakran technikai kérdéseket akar tisztázni. Ez a hang nem túl hosszú, vagy rövid, jó-e a tempó, van-e itt ritenuto… A közönség viszont egy másik világban él. Az emberek azt akarják tudni, mi ez, miről szól, milyen élményben lesz részem. És ez nagyon hasznos: Ha a főpróbán elmondom a közönségnek, mit akarunk, akkor az a zenekart is felrázza. A publikumnak pedig egyszersmind abba is bepillantása lesz, hogy hogy működik a zenekar. És ez összehozza a zenekart és közönségét.